2 / ...még van remény

Nina szemszög…

Miután apáék elmentek csak feküdtem és a falat bámultam. Tom utolsó szavai jártak a fejemben, amit a  telefonban mondott, attól félek ebbe fogok bele őrülni. Halk kopogást hallottam majd nyílt az ajtó. Nem néztem oda mert tudtam, hogy Peter jött vissza, le sem fog rólam szakadni amíg itt vagyok.
- Ha nem zavarom, esetleg szánna rám néhány percet? - hallottam meg az ismerős hangot ami azonban nem Peteré volt. Lassan az ajtó felé fordultam és az igazgató aggódva pislogott rám.- Sabrina, maga lassan több időt tölt nálunk betegként mint orvosként.- mondta mire elakartam mosolyodni márcsak udvariasságból is de  a mosoly helyett csak egy grimaszt sikeredett kipréselni az arcomból.- Igen, tudom, ez rossz vicc volt.- jött közelebb.- Hogy érzi magát?
- Jól, gondolom.
- Peter elmondta mi történt.
- Gondoltam.
- Sabrina, nem kell aggódnia. Addig lábadozik amíg jól esik.
- Nem aggódtam, de köszönöm.  A munka eszembe sem jutott.
- Ez is jogos, nem tudom mit mondjak.
- Nem kell semmit mondania, már az is jól esik, hogy benézett, de persze nem akarom feltartani sem.
- Szóval kidob?
- Ez így elég durva megfogalmazása a dolgoknak.- mondtam mire elmosolyodott.
- Jobb lesz, idővel.
- Nem hiszem.
- Higgyen nekem. Tudom miről beszélek.- mondta mire kérdőn néztem rá de nem válaszolt csak mosolygott.- Pihenjen Nina, erősödjön meg. Van még olyan ember aki számít magára.- mondta majd kiment. Na és ezzel most mit kezdjek mégis?

Az altató amit kaptam megtette a hatását. Egész éjjel aludtam, reggel viszont eléggé fájt a fejem mikor felébredtem. Rögtön Tom jutott az eszembe és mire észbe kaptam már potyogtak könnyeim. Csak arra tudtam gondolni, hogy talán valahol épp kínozzák, vagy a sivatagban kidobva haldoklik, de talán már nem is él. Kétségbe esetten próbálkozom egy vékony cérnaszálba kapaszkodni ami bármikor elszakadhat. Próbálom hinni hogy nem halt meg, de amikor rám törnek azok a gondolatok, a sötét perceimben, mikor arra gondolok utána megyek, nem kellene hozzá más csak egy doboz erős altató, vagy egy kés, vagy egy penge, és gyorsan megszűnne a fájdalom. Egy nyugodtabb helyen lehetnék. Olyan más lenne minden, ott láthatnám őt.
Aztán kitisztul a kép és látom ahogy belép az ajtón és magához szorít miközben azt mondja? „ Itt vagyok, soha többé nem megyek el.” Ez az a cérna szál, ami életben tart engem, nincs más. Annyi fájdalmat éltem át az elmúlt hónapokban amit nem tudok kezelni, főleg ha egyszerre tör rám minden. A vetélés és a két katona arckifejezése ahogy mereven azt mondják ne fűzzek hozzá sok reményt. Ez a rengeteg fájdalom az ami tönkretesz engem…

Az ágyból lassan felálltam és remegő lábakkal mentem el a fürdőszobáig. Megkapaszkodtam a mosdókagylóba és mereven bámultam magam a tükörben, a fekete karikákat a szemem körül, a beesett arcomat. A kifejezéstelen tekintetemet, a sápadt bőrömet. Hogy lettem ilyen, mi történt velem?  Olyan nehéz tartani magam…
Megnyitottam a csapot, hogy megmossam az arcom de hirtelen elvesztettem minden erőm és a földre zuhantam.  Bevertem egy kicsit a fejem de eszemnél voltam. Próbáltam összeszedni magam így a falhoz vonszoltam magam és megtámaszkodtam benne…
- Nina..- hallottam meg a vidám hangot.- Itt vagy?
- Igen.- mondtam halkan.- Gyere be Peter.- mondtam mire lépések zaját hallottam majd kinyílt az ajtó.
- Nina, jól vagy?- ugrott hozzám mire aprót bólintottam. Ő a csaphoz nyúlt és elzárta majd ölbe vett és kivitt az ágyba.- Mi történt?
- Csak meg akartam mosakodni, de nem bírtam megtartani magam így elestem. Azt hiszem beütöttem a fejem..- mondtam mire tapogatni kezdte a fejem . - Au…- nyögtem ki mikor a fájó ponthoz ért.
- Nem vérzel. Miért nem hívtál egy ápolónőt, segítettek volna..
- Tudom de azt hittem megy egyedül is.
Három napja nem ettél semmit, így nincs semmi energia tartalékod, ezért sem tudod magad megtartani, a tested kimerült..Ma enned kell valamit..
- Nem tudok, nem vagyok éhes.
- Ezt nem kérdeztem. Nem fogom hagyni, hogy tönkre tedd magad.
- Nem teszem csak nem vagyok éhes.
- Komolyan infúzióra kössünk?
- Peter én nem…nem tudom mihez kezdek.- ráztam meg fejem majd nagyot nyeltem.
- Te olyan erős nő vagy Nina..
- Talán voltam de már nem, már nem megy, nem tudok harcolni a fájdalommal. Összetörtem, a szívem és a lelkem is. nem tudod mit érzek, egyszerűen nincs erőm folytatni.
- De igenis van erőd folytatni, van erőd és folytatni is fogod. Szépen megerősödsz és dolgozni kezdesz. Összeszeded magad és úgy várod Tomot haza.
- Nem jön haza.
- De igen, haza jön, megígérte nem?
- Peter..
- Nem Nina, elég az ön sajnálatból. Nem tehetsz úgy mintha téged ért volna a világ legnagyobb fájdalma, mintha rád roskadt volna a világ terhe. Nem hagyhatod el magad, nem mehetsz tönkre.
- Nem értesz Peter… - ráztam fejem majd lehunytam a szemem.
Szeretlek Nina és talán nem értelek de fontos vagy nekem és nem fogom hagyni, hogy elhagyd magad és úgy élj mint egy remete…
- Jobb ha most elmész..- húztam össze magam.
- Nem szabadulsz meg ilyen könnyen tőlem, csak úgy mondom..- mutogatott rám majd kihátrált. Becsukta az ajtót így egyedül maradtam a fájdalmammal.

Lena szemszög…

A kórházba érve  lassan sétáltam Ninához. A liftbe beszállva sóhajtottam. Elég kimerült voltam, nem nagyon éreztem magamban elég erőt a hadakozáshoz. Lehajtott fejjel  haladtam a  folyosón mikor meghallottam a nevem.
- Lena?- felkaptam fejem és körbe néztem. Egy magas köpenyes férfi tartott felém.- Lena ugye? Sabrina nővére.
- Igen, találkoztunk már?
- Futólag, a kórház igazgatója vagyok, tegnap mikor elmentek én mentem be hozzá.
- Ohh, igen, elnézést csak teljesen máshol jár az agyam. Segíthetek? Nina jól van?
- Amit Petertől hallottam nem nyugtatott meg, de remélem rendben jön. Ma reggel volt egy kis balesete de ettől eltekintve minden rendben vele.
- Milyen baleset?
- A fürdőbe akart menni de nem tudta megtartani magát így a földre zuhant, be ütötte a fejét kicsit de jól van. Ami engem zavar az a lelki állapota, rá kellene vennie, hogy forduljon szakemberhez, akár a kórház pszichológushoz. Időnként mindünknek meg kell jelennie nála hogy jelentést írhasson…
- Mi lenne ha ön utasítaná rá? Úgy értem ha azt mondja neki, hogy a munkába állásához szükséges akkor elmegy, de ha én mondom biztos csak azt hazudja, hogy elmegy és közben nagy ívben elkerüli majd.
- Azt mondja sikerülhet?
- Ninát ismerve ahogy visszanyeri az erejét dolgozni akar majd. Csak azzal tudja elterelni a  gondolatait. Szóval igen, sikerülhet.
- Rendben… akkor délután benézek hozzá és közlöm a tényeket. Köszönöm a  segítségét…
- Én köszönöm igazgató úr. Jó tudni hogy itt is figyelnek rá, mi otthon mindent megteszünk majd.
Ez csak természetes, minden orvosunkra odafigyelünk. Viszlát Lena.
- Viszlát igazgató úr.- köszöntem el majd tovább sétáltam és Nina szobájánál megállva sóhajtottam. Mikor benyitottam egy elkeseredett Ninát láttam az ágyon ülni. Lábait felhúzta, térdeit átölelve ült és bámult a  semmibe. - Szia Hugi…
- Szia Lena. Mi járatban?
- Hoztam neked néhány ruhát, fogkefét, szóval ilyeneket, meg egy kis gyümölcsöt, hogy egy kicsit erőre kapj.
- Nem akarok enni.
- Hát persze, hogy nem.- ültem le az ágya mellé.- Hogy vagy?
- Rosszul..
- Én jól vagyok, köszönöm a kérdésed, a baba is jól van.- mondtam mire rám nézett.
- Nincs kedvem a bájcsevejhez, fogd fel. Nem érdekel, hogy vagytok, az sem érdekel én hogy vagyok, csak szeretnék nyugalmat.
- Hát persze neked semmihez sincs kedved, elmerültél a fájdalmadban de mindenkinek vannak problémái, én például minden alkalommal mikor veled vagyok attól félek, hogy megszülök.
- Akkor nem kellene annyit velem lenned, erre nem gondoltál még?
- Sabrina, értsd meg, hogy ezt nem csinálhatod.
- Azt csinálok amit akarok. Menj el Lena.
- Nem megyek, nem engedem hogy ezt tedd magaddal és velünk. Szeretünk Nina és a te fájdalmad tudom sokkal nagyobb de mi is szenvedünk. Mi is szeretjük őt, nekünk is hiányzik és pluszban még látjuk a te kínlódásod is, és megszakad a szívünk. Ha csak egy kicsit megpróbálnád észrevenni a  körülötted élőket, hogy mi mit élünk át…
- De nem akarom észrevenni, nem akarok semmit észrevenni.- kiabált majd lelökte az ágyról a táskát.- Az egyetlen amit akarok, kikerülni innen, hogy dolgozhassak.
- Hogy úgy élhess mint azelőtt, Tom előtt igaz? Elzárkózva előlünk, a családod elől. Akkor is ezt tetted. Csak dolgoztál és nem voltál hajlandó még csak velünk ebédelni sem, teljesen kizártál minket.
- Elakarom felejteni a  fájdalmat oké, és erre nem az a jó ha bámulom a  gyászos képeteket és hallom ahogy róla beszéltek hanem az ha elterelem a gondolataimat. Szóval menj el.- mondta halkan mire bólintottam. úgy láttam jobbnak ha eljövök. Nem akartam még jobban felzaklatni, elég volt hogy én sírás közeli állapotban voltam de előtte nem akartam, hogy eltörjön a mécses. Fogtam magam és magára hagytam. Az ajtót becsukva lehunytam a szemem. Éreztem ahogy arcomon végig folyik néhány könnycsepp. Elindultam a folyosón és  észre sem vettem hogy neki mentem valakinek.
- Lena?
- Ne haragudjon, elnézést, nem figyeltem.- néztem az igazgatóra aki aggódva nézett rám.
- Jól érzi magát?- tette le kezében pihenő mappáját.
- Nem, de igen, nem tudom. Nem tudom nézni ahogy eltávolodik, én ezt nem akarom látni.
- A húga? Mi történt?
- Elküldött, egyszerűen csak nem kíváncsi rám, illetve a családunkra, újra elakar zárkózni tőlünk, eltaszít minket és ez borzalmas… Én most haza megyek és ha lesz elég erőm hozzá akkor majd visszajövök hozzá, de őszintén szólva nem tudom mikor lesz. Mikor tudom elfogadni hogy a húgom eltűnt.
- Nem tűnt el.
- Nekem most akkor is kell egy kis idő. Viszlát.- mondtam és kikerülve őt gyorsan szedve lábaimat indultam a  lifthez.

Nina szemszög…

Már csak Lena meg a  hisztije hiányzott nekem. Van elég bajom a nem normális családom nélkül is. Persze, már csak az kellene hogy mindennap bejöjjön egyikük és arra emlékeztessenek hogy milyen szar életem van. És ha ez ellen csak a munkával tehetek akkor igen, a munkába menekülök és nem foglalkozom semmi mással.
- Kopkop.- hallottam meg az ismerős hangot miközben kinyílt az ajtó.
- Először általában kopogni szoktak és ha mondom, hogy jöhet akkor lehet benyitni.- mondtam.
- Nos ez a kórház igazgatójára nem vonatkozik. - mondta elégedett vigyorral az arcán.
- Remek, csak erre van szükségem.- forgattam szemeimet.
- Na jó, akkor beszélgessünk Nina.- húzta a széket mellém de mielőtt leült felvette a sporttáskát a földről és a fotelba tette.
- Nem értem , miről tudnánk mi beszélgetni. Vagy próbálja be adni hogy tudja mit érzek? Ne fáradjon ezzel többen próbálkoztak már. Vagy esetleg arról próbál meggyőzni hogy kikell tartanom?
- Mióta ismerem azt gondolom önről hogy egy nagyon okos és intelligens nő aki tudja mit akar és mikor akarja.
- Hát remek hogy ennyi mindent tud rólam.
- Sabrina, gondolkozott már azon mikor akar visszajönni dolgozni?
- Amilyen hamar csak lehet.
- Remélem, tisztában van azzal, hogy előtte részt kell vennie egy pszichológiai vizsgálaton.
- Mégis miért?
- Mert hatalmas trauma érte és felelőtlenség lenne a részemről, ha a maga szavára hagyatkozva engedélyezném a visszatérését. Egyszer eljátszottuk, a vetélése után és mi tagadás azt sem tartottam jó ötletnek. Most viszont nem követem el ugyanazt a hibát.
- Én csak dolgozni szeretnék…
- Hogy felejtsen.
- Igen, felejteni akarok, ez olyan nagy baj?
- Nem ez a  baj, az a  baj amilyen módon próbál felejteni.
- Mit tud maga erről?
- Nem ez a lényeg, hanem az, hogy nem engedem dolgozni amíg nem tartom a kezemben a pszichológus által aláírt szakvéleményt ami igazolja, hogy alkalmas a munkára.- mondta komolyan így lehajtottam fejem. - Sabrina, látom hogy nagyon összevan zavarodva.
- Az a legkevesebb. A zavar amit érzek semmi…
- Miért? Mi okozza a zavart?
- A bizonytalanság. Amit mondott az a két katona. Ha azt mondják, hogy halott elfogadom, idővel feldolgozom és nem töprengek, nem szenvedek, de így talán él, talán nem, ebből mégis mire gondoljak? Csak az jár a fejemben, hogy kínozzák és szenved, vagy, hogy egy mocskos helyen haldoklik és… Egyszerűen csak nem tudom mit gondoljak. Nem tudom mit higgyek.
- Sabrina, nézzen rám..- fogta meg a kezem. Nem tudtam megtenni, lehajtott fejjel ültem és nyeltem egy nagyot. Nem akartam sírni. Továbbra sem engedte el a kezem. – Az életben sok irányból érhet minket támadás, sok féle fájdalmat érezhetünk, de túl tudunk lendülni rajtuk. Főleg ha vannak olyanok akik támogatnak minket, akik vigyáznak ránk és próbálnak vigyázni ránk. Maga körül nagyon sokan állnak akik szeretik és segíteni akarnak.
- De nem tudják mit érzek.
- Igaza van, nem tudják, de elmondhatná nekik. Beszéljen velük.
- Nem tudok róla beszélni. - néztem rá.
- Mit mondtak a katonák önnek?
- Az esély arra hogy élve haza tér mindössze néhány százalék és ahogy telnek a napok egyre csak csökken.
- Akkor amíg csak lehet kapaszkodjon meg abban a néhány százalékban.
- És ha egy nap azzal jönnek, hogy megtalálták a holttestét?
- Mind itt leszünk, hogy átsegítsük a gyászon, a tényleges gyászon. De most… még nincs itt az ideje, most még van remény. És amíg van remény, nem adhatja fel. – mondta halkan miközben kezem szorongatta.
- Mi történt magával?- kérdeztem mire elmosolyodott.
- Sabrina, maga egy nagyon erős nő és én tudom, hogy megrendült a hite, saját magában, és mindenki másban is. De még van esélye boldognak lenni.
- Azt mondja van még esélyem? Nem is tudom, én nem érzem ezt…
- Majd fogja. A legfontosabb hogy ne hagyja el magát.- mondta mire aprót bólintottam.- Menjen el Lilyhez, beszélgessen vele, megfog lepődni hogy milyen jót tesz majd, és ha ő úgy ítéli meg szeretettel várjuk vissza dolgozni.- állt fel.
- Köszönöm.- suttogtam.
- Ugyan, ez a dolgom.- mosolygott miközben végig simított karomon. Én nem igazán tudtam mit tehetnék így röviden megöleltem.- Ohh..- lepődött meg majd halkan felkacagott.- Jól van Nina, pihenjen egy kicsit.- mosolygott rám.
- Ha esetleg találkozik Peterrel, megmondaná neki, hogy szeretném ha lejönne hozzám?
- Persze, meg mondom. - mondta majd kisétált.

Sziasztok!🙂
Megérkezett a következő rész is.
Előre láthatòlag ehhez a történethez egy héten egyszer, hétvégén érkezik majd a folytatás.☺
Továbbra is várom a visszajelzéseiteket!
💜Puszi💜

2/ Összetört...

Sziasztok!
Úgy gondoltam nem fogok új blogot nyitni a folytatásnak így azt itt olvashatjátok tovább!  💜😽😺
Továbbra is szeretettel várom a gondolataitokat a történettel kapcsolatban!!


Nina szemszög…

Milyen érzés lehet a halál? Elgondolkozott már valaki ezen? Milyen érzés meghalni? Elhagyni a testi valónkat és egy másik világba kerülni ahol nincs más csak nyugalom és béke. Ki gondolt már arra hogy ezt akarja, ki vágyott már a békére, a csendre? Ki akart ki szakadni a mindennapok fájdalmas szorításából?

Azt hiszem mindenki érezte már így magát, mindenki aki elveszített valakit akit nagy szeretett. Akihez kötődött, akiért bármit megtett volna. Akinek az életét adta. Egy nő vagy férfi, teljesen mindegy, de ugyanazon mennek keresztül mikor gyászolnak. A szívük darabokra törik és a kilátásátalanság homálya fedi el az elméjüket. Mit gondolunk mi gyászolók? Azt gondoljuk hogy elvesztettük egy részünket azzal hogy a szeretett személy elhagyott minket. Egy része a testemnek, a lelkemnek meghalt vele együtt, nem vagyok már egész ember. Vagy csak én gondolkodom ilyen hülyén? Én gondolom hogy nincs értelme az életemnek? Én hiszem azt hogy az élet megállt, és nincs esélyem a boldogságra, a boldogságra hisz azt csak ő tudta nekem megadni?  A felhőtlen boldogságot, amikor semmi sem számított, mikor elhittem hogy boldogan fogunk élni és meghalni együtt. EGYÜTT!

Azt mondta hogy haza jön és valóra váltjuk az álmainkat, erre vége, egy pillanat alatt összeomlott minden körülöttem. Mint egy kártya vár , úgy roskadtam össze én is, vagy mint egy régi pajta ami már látott szebb napokat is, amit csak a szentlélek tartott össze de egy forgószél kegyetlenül bánt vele és összetörte, elvette a tetőt, majd az oldalait. Egyesével tépte le a deszkákat és vitte el messzire…

Csak én érzem úgy hogy nincs jövőm, hogy nincs semmi amiért érdemes lenne élnem?

Depresszió, megbélyegzik az olyan embereket akik depresszióban szenvednek de miért, átélték ők csak egyszer is amit szerencsétlen férfi vagy nő elszenvedett? Érezték azt a fájdalmat és ürességet, reménytelenséget amit ő? Érezték már olyan kilátástalannak az életüket? Nem? Akkor miért ítélkeznek?
A depresszió betegség. Halálos betegség ami rá telepszik az agyra mint egy fekély, egy gennyes gyulladás és olyan dolgokra késztet amit ép ember nem tenne meg. A depresszió milliók halálát okozta már. Kiírthatatlan, ha nem akarsz gyógyulni nem fogsz, csak mélyebbre süllyedsz benne.

A depressziót a szeretet hiánya okozza. Lehetsz szegény, vagy túl gazdag mikor már bele őrülsz a vagyonodba, lehetsz munka nélküli vagy épp olyan aki utálja a munkáját. Mindez nem számít, a legrosszabb ha nincs az életedben valaki aki szeret és akit szerethetsz.

Én elvesztettem az egyetlen embert aki iránt mély szeretet érezhettem, aki boldoggá tett és aki mellett úgy éreztem senki sem bánthat. Elment én pedig itt maradtam és védtelenül, szenvedve, kínlódva várom a holnapot.

Lena szemszög…

- Már órák óta csak sír..- szólalt meg Kevin. - Jobban mondva gárom napja csak sír. - én apáékra néztem akik tanácstalanul ültek a kanapén.
- Három nap telt el, miért nem lép már tovább?- kérdezte anya mire elkerekedett szemekkel néztem rá.
- Tessék? Ezt tényleg kimondtad? Neked elég lenne három nap ha apa meghalna vagy eltűnne? Tomról beszélünk anya, arról a férfiról akit tizenöt éve ismertek, aki Nina férje, akit mindennél jobban szeret. Hogy tudsz így beszélni róla?- potyogtak könnyeim.
- Én mondtam neki, hogy ne kezdjen bele, figyelmeztettem a hugodat, hogy ez csak rosszul sülhet el.- állt fel anya.
- Menj el.- suttogtam elhaló hangon.
- Tessék?
- Tűnj el innen anya…- mondtam mire Kevin megfogta a kezem és magához húzott. – Menj már.- kiabáltam. Anya a fejét rázva vette magához a táskáját és apára nézett.
- Én maradok.
- Micsoda? Hogy menjek haza?
- Vidd el a kocsit.- mondta apa majd a kulcsot az asztalra dobta. Anya duzzogva kapta fel és ment el.
- Ebbe Nina bele betegszik, apa, nem fogja egyedül kibírni.
- Mit tegyek kislányom?
- Nem tudom apa, de nem eszik, nem alszik, csak sír és sír. teljesen összetört. Megnézem, megpróbálom meg vígasztalni.- mondtam majd a háló felé mentem. Mikor benyitottam hozzá összekuporodva feküdt az ágyon, szipogott de egészen elhaló hangon.- Nina, én vagyok. Bejöhetek?- kérdeztem mire nem jött válasz így  becsuktam az ajtót és leültem mellé az ágyba. Rám nézett, arca vörös volt szemei alatt fekete karikák éktelenkedtek. Tekintete fájdalommal teli, mégis üres volt.- Annyira aggódom érted..- szipogtam mire megfogta a kezem.Mondani akart valamit de akkor ujjai megszorították kezem majd szemei zavartan mozogtak jobbra balra. Karjai elkezdtek rángatózni ami gyorsan terjedt át egész testére.- Apa, Kevin..- kiabáltam miközben próbáltam Ninát lefogni. Nem tudtam mit kell csinálni, még sosem láttam ilyet.
- Mi tört…Nina..- ugrott oda Kevin és lefogta.- Jake, hívd a mentőket.- kiabált miközben próbálta Ninát kényszeríteni, hogy ránézzen. Én csak elhúzódtam és sírva fakadtam. Sosem láttam még ilyet , eszméletlenül megijesztett. Nina rám nézett de olyan távolinak tűnt, mintha egy másik világból nézne rám mintha azt mondaná vége, hamarosan vége…

Már egy órája ültünk a váróban. Kevin és apa fel s alá járkáltak én pedig az egyik székre leülve a hasamat fogdostam. Már egy ideje vannak jósló fájásaim, de most sokkal erősebbek voltak. Bizonyára az izgalmak miatt így próbáltam lenyugodni, mélyeket lélegezni.
- Sabrina Davis rokonai?- lépett ki az ajtón egy köpenyes férfi.
- Igen, az apja vagyok.- ugrott oda apa. Kevin segített felállni és mi is közelebb mentünk.
- Sabrinának epilepsziás rohama volt.
- Az hogy lehet, ő mindig olyan egészséges volt?
- Történt mostanában valami szokatlan az életében?
- Igen, rossz híreket kapott a férjéről aki külföldön szolgált mint katona. Nina kiborult, három napja nem evett semmit és nem aludt. Csak zokogott egésznap és éjjel.
- Például ez is lehet kiváltó ok, a kialvatlanság, bizonyára sokként érte a hír, a teste nem bírta tovább. Miután Sabrina itt dolgozik bátorkodtam szólni a  felettesének, hamarosan itt lesz, szeretne önökkel beszélni.
- Nina, jól lesz ugye?- kérdeztem mire az orvos csak bólintott.
- Fizikailag mindenképp..
- Köszönjük.- mondtam majd el is ment. Értettem a célzást. Ninának segítségre lesz szüksége, de ahogy őt ismerem, biztos, hogy nem fog szakemberhez fordulni. Visszaültem az egyik székre és Kevin is leült mellém. A hajamat simogatta és megölelt. Tudom hogy ő mindent megtesz amit csak tud, erején felül gondoskodik rólunk, és mostmár róla is. Nem is kívánhatnék nála jobbat.
- Nina családja, ugye?- lépett elénk egy magas jóképű férfi. Sötétkék ing volt rajta ami a farmerjába volt tűrve.
- Igen, én a nővére vagyok.- mondtam és már felakartam állni de kedvesen marasztalt és megfogta a kezem.
- Maradjon csak.- pillantott a pocakomra. Apáék is bemutatkoztak majd Peter, mint kiderült a neve, aggódva nézett ránk.- Ezek szerint önnel beszéltem néhány napja telefonon?- kérdezte mire bólintottam.- Őszintén szólva már akkor meglepődtem , mert mikor utoljára láttam még semmi baj nem volt így nem értettem a hirtelen jött betegséget. Mi történt?
- Aznap mikor telefonáltam, két katona jött el Ninához és Tomról hoztak híreket.
- Ugye nem halt meg.
- Talán meghalt, nem tudják. Fegyveresek elhurcolták és semmi hír nincs róla. Azt mondták nagyon kevés az esélye annak hogy túléli mert ezek a bandák általában, halálig kínozzák a foglyokat vagy rögtön kivégzik őket. hogy példát statuáljanak.- mondtam és közben hatalmas gombóc nőtt a torkomban és éreztem, hogy végig folyik egy könnycsepp az arcomon. Tom mindig is olyan volt nekem mint egy testvér.
- Akkor ezek szerint nem tudják meghalt-e vagy sem, csak egyszerűen elhurcolták?
- Igen. Két hétig vártak, hátha jön hír felőle, hátha jelentkeznek a követeléseikkel, de nem , semmi információ nincs róla. Az is lehet, hogy a sivatagban bolyong valahol, talán már meghalt, talán egy cella mélyén tartják. És ahogy telnek a napok, hetek, annál kevesebb az esélye hogy túléli..- fogtam Kevin kezét szorosabban.
- És Nina?
- Összetört.
- Sejtettem. Ne aggódjanak érte, itt jó helyen van.
- De nem alszik, nem eszik, bele fog betegedni.
- Majd kap altatót és ételt is tuszkolok bele. Nina nagyon jó barátom lett az évek alatt, nem fogom magára hagyni.
- Köszönjük Peter.- mondtam halkan majd Kevinre néztem.
- Bemegyek hozzá egy pár ercre és aztán önök is bemehetnek, rendben?
- Hogyne, csak nyugodtan.- mondta apa bólogatva mire Peter elköszönt és benyitott az ajtón.- Kedves embernek tűnik. Sosem érdeklődtem milyen a munka helye, hogy hogy érzi magát, milyenek a kollégái. Így kell megtudnom, hogy milyen jó batrátai vannak itt is akikre támaszkodhat.- rázta fejét apa lemondóan.
- Nem a te hibád apa, Nina eléggé elzárkózott a családi élettől és ezt te is tudod. Mindig dolgozott, úgy kellett könyörögni neki egy egy közös ebédért, aztán ahogy Tommal közel kerültek egymáshoz változott meg. Kinyílt, azthiszem ez a jó szó.
- Igen, Tom remek ember, mindig a fiamként néztem rá. Örültem ha ott volt mert tőletek rendszerint idegbajt kaptam így jó volt egy fiú is, ha csak pár napra is.
- Megsértődhetnék…de nem fogok. Tom tényleg kivételes volt.
- És úgy beszéltek róla mintha már meghalt volna, mintha ezt tényként közölték volna.- szólalt fel Kevin kicsit idegesen.- Él, én érzem.- mondta halkabban.
- Igazad van, nem temethetjük el rögtön.

Nina szemszög…

Mikor felébredtem először éles fény vágott a szemembe majd kitisztult a kép és megláttam Peter aggódó arcát. Mostanában túl sokat ébredek a kórházban.
- Álmodtam ugye? Fura álmom volt. Két katona jött el hozzám..- mondtam mire Peter megfogta a kezem. – Ezek szerint nem álom volt.- suttogtam. Kimerült voltam, már sírni sem volt erőm. éreztem hogy néhány könnycsepp végig folyik arcomon de nem tudtam mozdulni sem.
- Sajnálom Nina.
- Tudom.
- Hogy vagy?
- Összezavarodtam. Nem tudom mit követtem el amiért Isten ezzel büntet. Először a kisbabám, most meg Tom. Ilyen rossz ember vagyok? Miért kell ennyi fájdalmat megélnem?
- Te csodálatos ember vagy Nina, ebben ne kételkedj. Azt mondják ami nem öl meg az megerősít..- mondta Peter gyengéd mosollyal az arcán. Egy ideig csak néztem őt majd az ajtót bámultam.
- És mi van ha megöl?
- Ugye nem készülsz semmilyen butaságra?
- Butaságra? Nem, nem mondanám, egyszerűen csak szeretnék egy kis nyugalmat.
- Ne akard, hogy beutaltassalak a zárt osztályunkra, Nina. Erősnek kell lenned, Tom életben van, még nem jött hír, hogy meghalt volna.
- És ha csak nem találták még meg? Nem egyszerűbb most elfogadnom mint hónapokig reménykedni és aztán pofára esni?
- Tudom, hogy fáj Nina.
- Nem Peter, nem tudod, nem is tudhatod, vetéltél már el? Közölték már veled vadidegenek, hogy a feleséged valahol több ezer mérföldre tőled haldoklik? Nem? Akkor nem tudhatod.- mondtam neki hidegen mire bólogatott.
- Igazad van Nina, hülye voltam. Itt van a családod, bejöhetnek ugye?
- Hát persze.
- A nővéred nagyon aggódik érted… ne légy velük ilyen undok.
- Csesződj meg.- mondtam halkan.
- Ha te kéred, bármikor , bárhol.- mondta mosolyogva majd felállt.- Most felkell mennem, dolgozni egy kicsit, de később még lejövök hozzád, megengeded, hogy meglátogassalak?
- Igen.- bólintottam aprót.
- Akkor szia Nina,
- Szia Peter.- mondtam majd ahogy elhagyta gyorsváltásban jöttek Lenáék.

Peter szemszög…

Mióta eljöttem Ninától csak rajta kattog az agyam. Jogos volt a kérdés, miért büntetik őt ennyire odafentről? Olyan nagyszerű lány, soha nem ártott senkinek, tisztességes, kedves, figyelmes, mindig törődik mindenkivel, tele van életerővel. Vagyis tele volt.
- Peter, szeretném még ma este látni a havi jelentéseket.- jött be McAdams.
- Hogyne, felviszem.- mondtam miközben ugyanúgy bámultam magam elé.
- Gond van? Jól vagy?
- Én jól, csupán annyi minden van amit nem értek ebben a  nyomorult világban.
- Segíthetek valamiben?
- Nem rólam van szó.
- Tudhatom kiről?
- Nina.
- Nina?
- Sabrina.- néztem rá.
- Ohh, mi van vele? Napok óta nem láttam.
- Azért mert 3 napja a nővére hívott hogy lebetegedett, majd ma epilepsziás rohammal hozzák be.
- Tessék? Hogy történhetett ez?
- Három napja, két katona tájékoztatta őt arról, hogy Tom, a férje, eltűnt. Fegyveresek elhurcolták, és azt is hozzátették, hogy reménykedni felesleges, mert nagyon kevés az esély arra, hogy túl élje.
- Jézusom, szegény lány. Ennyi tragédia, ilyen rövid időn belül.
- Hát ezt nem értem én, Nina olyan különleges lány, olyan jó szándékú, mégis olyan sok rossz érte mostanában. Nem érdemli ezt.
- Ebben biztos vagyok. Ugyan én nem ismerem őt, mégis amit eddig láttam, az alapján tényleg nem így kellene, hogy legyen. Most ugye jól van?
- Jól? Ez azt hiszem relatív, ha azt mondaná, hogy jól van akkor sem hinném el. A kimondatlan szavak amik nagyon zavarnak. Tudom, hogy legszívesebben már egy másik világban lenne. teljesen megtört, nincs semmi életkedve. És nem tudom mit tehetnék érte.
Adj neki egy kis időt, hagy nyugodjon meg. Talán benézek majd hozzá mielőtt elmegyek.
- Rendben. A jelentést pedig felviszem..
- Ráér holnap is.- mondta mire bólintottam.
- Köszönöm.
- Ugyan Peter, látom hogy szíveden viseled a sorsát.
- Nina nagyon jó barátom.
- Csak ennyiről van szó?
- Igen.
- Nem mintha zavarna, én úgy vélem, hogy két orvos is nyugodtan lehet egy pár és dolgozhatnak is együtt.. De persze ebben az esetben akkor ez felsem merül. Sabrina állapota úgy vélem elég súlyos ha epilepsziás rohama volt.
- Mióta megkapta a híreket nem eszik és nem alszik, szóval igen, elég súlyos.
- Jól van , bemegyek hozzá. Én el is köszönök. Szia Peter.
- Szia Aaron.- fogtunk kezet majd ahogy elment ugyanúgy csak bámultam magam elé. Hihetetlen.

To be continued...

Nina szemszög...

Mióta Tommal megérkeztünk a hotelbe csak az erkélyen állok és bámulok ki a fejemből. Csak pár méter választ el a Mexikói -öböl vízétől. Elképzelni sem tudtam, hogy Tom mit talált ki de ez a hely gyönyörű. Az egész sziget, legalábbis amennyit eddig láttam belőle.
- Mit szólsz kicsim? Tetszik?- karolt át hátulról.
- Igen, meseszép hely. De hol is vagyunk pontosan?
- Galveston, a legközelebbi nagyváros Texas City.
- Nem gondoltam hogy egy ilyen helyre hozol. Ez nagyon romantikus. Mindig is elakartam jutni Texasba, mármint magába az államba, megnézni hogy tényleg olyan country stílusú-e mint azt a filmekben látni, tudod kalap meg minden. Szerinted itt a szigeten lesznek ilyen emberek?
- Nem tudom, meglátjuk, már ha képes leszek kiengedni az ágyból az én gyönyörű feleségemet.
- De most várj. A sziget a Galveston sziget vagy a hely ahol vagyunk az Galveston.
- Mindkettő létező dolog Galveston szigeten vagyunk Galvestonban.- nevetett. - Elbűvölő hely, pont olyan elbűvölő mint te. Holnap kirándulhatnánk egy kicsit, a parton eszméletlen jó helyek vannak.
- Honnan tudod, jártál már itt?
- Igen, még mielőtt San Franciscoba költöztünk és találkoztam veled. Tíz éves voltam mikor itt nyaraltunk, két hetet töltöttünk el itt és bejártam az egész partot, imádtam. Még akkor eldöntöttem, hogy ha felnövök eljövök ide a családommal. Viszont most elég későre jár, nem akarsz lefeküdni?
- Te aludni akarsz a nászéjszakánkon?
- Dehogyis, eszemben sincs. - húzott magához. - Ha csak te...de gondolom te sem..
- Jól gondolod drágám. - nevettem majd megcsókoltam.
Tom az ölébe kapott és úgy vitt be a szobába. Az ajtót belökte a lábával majd az ágyhoz érve letett a földre. Egy mozdulattal megszabadított felsőmtől majd nyakamhoz hajolt és belecsókolt.
Pillanatról pillanatra jobban akartam őt, jobban imádtam, jobban bíztam benne.
A kezdeti érzések felfokozódtak, nem tudom azért-e mert házasok lettünk, nem tudom ez ad-e valamilyen pluszt az egésznek de azt tudom hogy már nem tudtam elképzelni nélküle az életemet. Anélkül hogy őt lássam meg reggel elsőnek és hozzá bújjak esténként, hogy hozzá menjek haza este a munka után... Tudom félév még hátra van a felhőtlen boldogságunkig de mégis most úgy érzem anyának nem lesz igaza. Tommal igenis tökéletes párt alkotunk, kiegészítjük egymást, és lesz egy csodaszép családunk ha haza jön és tudom hogy haza jön, mert megígérte.

Tom szemszög...

Minden napra kitaláltam valamit. Egyik nap a sziklás partra mentünk, másik nap a szálloda wellness részlegét próbáltuk ki. Kirándultunk az erdőben és pont volt ott egy vándor cirkusz társulat így beültünk egy előadásra is. Minden napot boldogságban, az éjszakákat pedig szenvedélyesen töltöttük. Ninával a jövendőbeli családunkról álmodoztunk szeretkezés után összebújva. Isteni érzés volt hallani ahogy nevetgél, ahogy a karjaimba simul és átadja magát nekem. Minden addigi kétségem, amit leginkább az anyja táplált bennem, köddé szállt és csak arra tudtam koncentrálni, hogy igenis együtt fogunk megöregedni.

Mikor haza értünk még volt két napunk a visszautazásomig azonban ahogy teltek az órák Nina egyre szomorúbb lett, kicsit magába is fordult. Nem nevetett, csak hozzám bújt a kanapén és a tévét bámulta. Próbáltam rákérdezni de nem akart róla beszélni így hagytam de nagyon aggasztott. Mindenképp beszélnem kell Lenával, hogy nagyon figyeljen rá miután elmentem, mert ez így nem lesz jó.
- Kicsim, nem kérsz valamit? Teát, kávét, sütit?
- Csak maradj itt, érezni akarlak, a tested melegét, érezni és hallgatni ahogy dobog a szíved.- suttogta így kibújtam alóla.
- Nina, holnap van az utolsó napunk együtt, azt is így akarod tölteni, bezárkózva ide?- kérdeztem mire rám emelte bánatos szemeit és szemeimet fürkészte egy ideig. Utáltam hogy így fogom itt hagyni . Mikor az éjjel haza értünk még olyan boldog volt, most meg mintha a depresszió telepedett volna rá. Tudom hogy mit érez mert én is azt érzem csak próbálom elnyomni és élvezni azt a pár órát ami maradt még nekünk.
- Tom, meg fogok őrülni...
- Dehogy fogsz, majd hívlak ahányszor csak tudlak és levelezünk és ... olyan gyorsan eltelik az a félév, higgy nekem.- simogattam arcát.- Menjünk el holnap valahová, mondjuk a Golden Gate Parkba. Ott ebédelünk, emlékszel arra a kis étterembe, a diploma osztód előtt néhány nappal ettünk ott...
- Emlékszem.
- Na benne vagy?
- Nem akarom hogy elmenj.
- Te is tudod hogy ha lehetne nem mennék, itt maradnék veled. De nem tehetem, muszáj elmennem. - néztem könnyes szemeibe..
- Szeretlek. - ölelte át nyakam .
- Én is téged szerelmem.- húztam jobban magamhoz.

Lena szemszög...

- Tegnap jöttek haza...
- Hívott Nina?
- Nem, de nem is baj, hagy használjanak ki minden percet.
- Persze én örülök, hogy ennyire szeretik egymást, és az esküvő is szép volt, de mégis ... Nina hogy fogja viselni a távollétet? Mert ugye az előző féléves kiruccanásnál még nem voltak együtt, de most már sokkal nehezebb lesz...
- Majd én segítek neki..
- Neked ott van a baba, illetve lesz.
- Majd bevonom a teendőkbe és az eltereli a figyelmét.
- Nem hiszem, hogy ez nyerő ötlet szívem...
- Miért?
- Szerintem csak azt erősítené benne hogy ő egyedül van míg mi éljük a boldog kis életünket mint újdonsült családocska.
- Na jó akkor kitalálok valamit, bár ahogy ismerem, úgyis a munkába fog temetkezni..
- Talán jobb is lenne neki, az legalább elvonja a figyelmét.
- Igen, ez igaz.- sóhajtottam majd Kevinhez bújtam.
- Anyukád hívott már?
- Nem, az esküvő óta nem beszéltünk. Én nem értem őt. Nináék olyan boldogok együtt, miért nem tudja ezt elfogadni?
- Anyukád, mint azt bizonyára te is tudod, eléggé makacs és akaratos nő, és ha valami nem úgy van ahogy azt ő szeretné akkor egyszerűen besértődik és puffog. És Nina nagyon kihúzta a gyufát mikor igent mondott Tomnak.
- Szerencsére apa nem ilyen.
- Na igen, ez Nina egyetlen szerencséje, és hogy te itt vagy neki.- puszilta meg kézfejem mire csak elmosolyodtam.
- Én vagyok a legszerencsésebb, hogy találkoztam veled.
- Igen, tényleg az vagy..- vigyorgott önelégülten.
- És most elrontottad a pillanatot. - csóváltam fejem.

Nina szemszög...

Egy órája hogy haza értem a reptérről, de azóta csak ülök a nappaliban és azon gondolkozom mihez is kezdjek, mit csináljak? Főzzek, vagy feküdjek le aludni? Vagy pakoljam el a száraz ruhákat, esetleg tegyek be egy új mosást? Vagy tisztítsam ki a hűtőt, menjek el bevásárolni? Mi a franchoz kezdjek, ebben az üres házban egyedül?
A konyhába sétálva elővettem egy bögrét és bekapcsoltam a vízforralót. kivettem a tea filtereket a dobozból majd megtámaszkodtam a pultban. Mikor csipogott a vízforraló leforráztam a filtereket és tettem bele egy kis mézet. Már épp vissza akartam menni a nappaliba mikor az asztalon megláttam egy borítékot. Odaléptem érte és egy kis alakú boríték volt a vázának támasztva „ Egyetlen szerelmemnek" felirattal. Tom írta... idegesen téptem fel majd húztam ki belőle a lapot amit széthajtva olvasni kezdtem.

„ Drága egyetlenem,
Ez az első levelem neked. Még van egy nap az indulásomig de máris hiányzol. Ha csak bele gondolok hogy félévig nem láthatlak, nem érezhetem az illatod, nem hallhatom a nevetésed, nem érinthetlek és csókolhatlak mérhetetlen fájdalmat érzek a mellkasomban. Nina, egyetlenem, nem akartam ezzel elrontani az utolsó napunkat hogy komoly dolgokról beszélünk, amik esetleg gátat szabhatnak a kapcsolatunknak. Megígértem, hogy haza jövök, ezért mindent meg is teszek. próbálom nem megszegni a neked tett ígéretem de édesem, könyörgöm, ha esetleg történne velem valami ne gyűlölj engem. Önszántamból sosem hagynálak el, és azon leszek, hogy hazatérhessek hozzád. De ha még sem, próbálj meg gyorsan túllépni rajtam és adj egy esélyt magadnak arra hogy valaki boldoggá tegyen téged.
Tudom hogy az első beszélgetésünkkor lefogod harapni a fejem de legalább elmondtam amit akartam.
Szeretlek édesem, kérlek nagyon vigyázz magadra. Írok amint tudok és hívlak ahogy lehet.
Csók, Tom."

****

Mióta Tom elment eléggé visszafogott vagyok. Visszaálltam a munkába, mindenki nagyon örült nekem, a lányok részletekre voltak kíváncsiak, a nászútról érdeklődtek, Peter is nagyon jó fej volt, adott pár napot míg visszarázódom a régi kerék vágásba . Ez meg történt, egy hét telt el, most már teljesen bele kell vetnem magam. Beszéltem az igazgatóval is, hogy kész vagyok elkezdeni a betanulást Peter mellett így a napok gyorsan elteltek. Mindennap túlóráztam. Ha volt rá szükség, ha nem. Reggel hatra mentem és este nyolckor indultam el. Írtam Tomnak levelet ami bizonyára már odaért, így most a válaszát várom. Lenával is beszéltem és a lányokkal is, így lesz majd egy csajos hétvége egy hét múlva. Négyesben elmegyünk egy wellness hotelbe és csak lazulunk, amiből az lesz hogy a három lány próbálja majd elterelni a gondolataimat Tomról és ezzel csak azt fogják elérni hogy még inkább rá gondolok majd. Hiányzik, eszméletlenül. Így, hogy több mint egy hónapot együtt töltöttünk, hogy éjjel nappal együtt voltunk most nagyon rossz hogy nincs velem. Nem ül velem szemben a reggelinél, nem von magához a kanapén simogatva, nem csókol meg esténként , nem ringat álomba. Nem hallom a hangját , nem érzem őt a közelemben és ez borzalmas.

A munka legalább eltereli kicsit a gondolataimat, ha a betegeimmel foglalkozom nincs időm Tomra gondolni. Szeretném azt hinni hogy gyorsan elszalad majd ez a félév is de valamiért úgy érzem nem fog, hogy mindennap ezerszer hosszabb lesz mint általában.
Peter mellett öröm dolgozni. Precíz, normális, mindent elmagyaráz, rendszerez így nincs állandóan káosz nála. Jól kiismerem már magam nála. Mindennap mutat valami újat, ennyire mélyen még sosem ástam bele magam a papír munkába. Azt sem tudom hogy élesben menni fog-e de megkell próbálnom.

Két hónap múlva...

Az idő telik, bár egyáltalán nem olyan gyorsan mint azt reméltem hogy fog. Tommal párszor beszéltünk telefonon, és főleg levelezünk. Annyit mondott csak hogy a háborús helyzet nem változott nem lett jobb semmi így ugyan ő nem tette hozzá de én kitaláltam hogy folyamatos veszélynek vannak ki téve. A bevetéseken főleg, hisz ha összetűzésbe keverednek a felkelőkkel bármelyiküknek baja lehet.
Többször voltam már Belláéknál és a kis David nagyon szépen fejlődik, ők próbálják bennem tartani a lelket. Adam sokat mesél arról, hogy Tom remek katona és amíg együtt dolgoztak az alatt is nagyon óvatosan, odafigyelve dolgozott.

Most az ügyeletet töltöm éppen így elég nagy a csend. Már elmúlt éjfél így ideje innom egy kávét. Mert úgy érzem végem.
Kávémat kortyolgatva sétáltam a teljesen üres folyosón. Integettem Clairenek és Catnek majd visszamentem befejezni a papír munkát.
Újabb egy teljes eseménytelen hét telt el...
Jelenésem van anyáéknál, és úgy döntöttem hogy ha már ott vagyok akkor összeszedem néhány régi holmimat és átviszem Tomhoz így vittem magammal egy papír dobozt is. Épp most érkeztem így nagy levegőt vettem. Tudom hogy anya újra belém fog kötni.
Apa nyitott ajtót, meglepő.. A nappaliba mentünk ahol anya épp teázgatott.
- Szervusz kincsem.
- Szia anya, hogy vagy?
- Jól és te? És a férjed? Él még?-
Fantasztikus, kezdődik.
- Igen anya, él még. Hatalmas sajnálatodra, gondolom.
- Én nem sajnálom, csak örülök neki, addig sem szenvedsz.
- Igen, így van.
- Tudod szívem megbékéltem a dologgal.
- Igazán? Te megbékéltél vele?
- Meg én. Tudom, hogy gyerekesen viselkedtem és ezért elnézést kérek.
- Remek, meg van bocsájtva.
- És te?
- Mi van velem?
- Te nem kérsz elnézést?
- És miért?
- Amiért fejfájást okoztál nekem, amiért kitettél ennek a borzalomnak?
- Viccelsz?- nevettem fel.- Anya, te aztán nem vagy semmi. - pattantam fel majd a lépcső felé indultam.
- Várj csak kisasszony. Nem hagyhatsz így faképnél. - jött utánam.
- De megtehetem anya, elmúlt már az az idő mikor azt tettem amit mondtál vagy amire rávezettél. Most már én döntök, az életemről, és minden másról is. Tom a férjem, ne fúrd tovább mert baromira nem leszünk jóban. Szeretem őt és ő is szeret engem, nincs értelme ezen vitázni.- mondtam ahogy felléptem a lépcsőre.
- Ő nem hozzád való, miért nem vagy hajlandó ezt elfogadni?
- Te nem vagy hajlandó, jó ég anya, nőj fel és hagyj békén. - szaladtam fel azonban hirtelen görcsöt éreztem a fejemben. Megálltam és homlokomra szorítottam tenyerem. Próbáltam megkapaszkodni azonban a következő pillanatban már zuhantam...

Mikor felébredtem egy ismerős arc állt előttem mosolyogva. Először hunyorítva próbáltam feltornázni magam de akkor visszanyomott.
- Dr. McAdams, hogy kerülök én ide?
- Minden rendben Sabrina, ne aggódjon. Az édesanyja elmondása alapján ön épp az emeletre indult mikor hirtelen összecsuklott és pár lépcsőfokot zuhant. Nincs komolyabb sérülése.
- Az anyám? Ő is itt van?
- Igen egy percre ment csak ki. - mondta és pont nyílt az ajtó.
- Jaj kicsi lányom, végre felébredtél, már olyan sok rossz jutott eszembe.- ölelgetett anya mire én zavartan az igazgatóra pillantottam aki csak mosolygott a jeleneten.
- Jól van anya, nyugi, élek, és elvileg minden rendben van velem.
- Több is ennél.- nézett rám az igazgató
- Hogy érti ezt?
- Nina, nem is sejtette, hogy állapotos?
- Tessék?- kérdeztük egyszerre anyával. Felültem és hátra simítottam a hajam.. - Hogy, babát várok?
- Igen, elég fiatal terhesség, tíz hetes körül lehet, amint jobban érzi magát megultrahangozzuk.
- Istenem, el sem hiszem. Annyit dolgoztam mostanában hogy fel sem tűnt a menstruáció kimaradása, egyszerűen nem tudom elhinni.
- Nos, gratulálok.- mosolygott rám .
- Ne olyan gyorsan. Ha csak tíz hetes akkor még meglehet oldani.- mondta anya.
- Mi?- kérdeztem
- Hogy mondta asszonyom?- kérdezte dr. McAdams is zavartan.
- Nem túl jókor jön ez a gyerek szívem. Az lenne a legésszerűbb ha elvetetnéd.
- Mond, hogy rosszul hallottam. Azt akarod hogy abortuszom legyen?
- Kicsim. Most nem ideális. Épp hogy csak kezdtél Peter mellett betanulni és Tom sincs itthon.
- Nem ez a te bajod, hanem az hogy Tomtól vagyok terhes. Azt hiszed nem tudom hogy abban reménykedsz találok valakit amíg ő nincs itthon és majd gyorsan elfelejtem.. - húzódtam jobban el tőle. - Miért csinálod ezt anya, miért akarsz elveszíteni engem?
- Kislányom neked is bekellene látnod hogy nem épp ideális a gyerekvállalásra a helyzet...
- Menj el anya.
- Sabrina, nem küldhetsz el, az anyád vagyok így itt maradok.
- Akkor én megyek el.- mondtam és már felakartam állni de akkor megszédültem és épp csak megtudtam kapaszkodni az ágyban. Dr. McAdams odalépett hozzám és segített majd a szemem vizsgálgatta és a pulzusomat mérte.
- Mrs. Williams, nem akarok tiszteletlen lenni, de Sabrinának pihennie kellene, jobb ha most elmegy. Valószínűleg van egy kis agyrázkódása, így éjszakára bent tartom mindenképp. - mondta mire anya puffogva de elment. Én csak hátra dőltem és lehunyva szemem sóhajtottam.
- Sajnálom, hogy tanúja volt ennek. Anyám meg van őrülve mióta Tommal együtt vagyunk. Még alig két hónapja ment vissza a bázisra de ez a két hónap maga volt a pokol nekem, anyám a nyakamon lóg és mindig emlékeztet arra hogy Tom bármikor életét vesztheti és ettől lassan idegbajt kapok. Én csak..csak egy kis nyugalomra vágyom.- csuklott el a hangom a végén. Elfordítottam a fejem és próbáltam lenyelni könnyeimet.
- Na jó, őszinte leszek, oké?- ért karomhoz az igazgató mire ránéztem és bólintottam. Egy percig az ajtóra meredt majd elmosolyodott.- Az édesanyja tényleg nem komplett, egy gyermek akkor is gyermek ha épp nem a legjobbkor jön. Azt kérni, illetve követelni hogy elvetesse hatalmas tapintatlanság volt tőle, de a döntés magán múlik Nina. Mikor megkaptam a laborból az eredményeket, én voltam boldog.
- Maga?
- Tudom furán hangzik, de amennyire eddig megismertem, nos az alapján tudom hogy ez a kis baba nagyon jó helyre kerül. Tom nagyon szimpatikus férfi és igazán szerencsés amiért megkapta önt. Az alapján ahogy itt a gyerekekkel bánik és törődik, maga csodás anyuka lenne, ne hagyja befolyásolni magát, ha szeretné ezt a babát akkor ne törődjön az anyjával...
- Köszönöm. - bólintottam. - Igazán jól esett amit mondott.
- Igazán nincs mit, és örömömre szolgált, hogy én közölhettem a nagy hírt.
- Nem is láttam még így dolgozni. Vagyis az irodán kívül köpenyben...
- Általában csak helyettesíteni szoktam, lebetegedett két nővér és egy orvos így beugrottam.
- Holnap dolgozhatok már?
- Nem tartom jó ötletnek, nem akar pihenni?
- Hogy egésznap a nyakamon lógjon az anyám? Ó nem köszönöm, inkább bejövök és több szünetet tartok, ha nem bánja.
- Na jó, ahogy ön jobban érzi magát. De most már jobban kell magára vigyáznia, amint egy kis szédülést, görcsölést , rosszul létet tapasztal rögtön szóljon egy kollégának, vagy akár nekem hogy ellenőrizhessük a kicsit.
- Rendben.
- Akkor reggel haza mehet és ha szeretne vissza is jöhet dolgozni, de ha nem érez elég erőt hozzá nyugodtan maradjon otthon, elég ha csak holnapután jön, az egészsége a legfontosabb.
- Igazgató úr...
- Igen Sabrina?- nézett rám de nem is tudtam hirtelen mit akartam mondani, fura sötétség lett rajtam úrrá. Szédülni kezdtem és hirtelen görcsölni kezdett az egész has tájékom. Alig láttam valamit és levegőt is nehezebben kaptam. Kétségbe esetten néztem rá majd hátra hanyatlott testem. Nem tudom mi történt ezután, csak arra emlékszem, hogy megemeli kicsit a testem majd se kép, se hang, egy fekete lyukban lebegtem. Csak a babára tudtam gondolni, vajon jól van? Nem akarom elveszíteni...

Beszéltek hozzám, többen is, a hangok összemosódtak és csak motyogást hallottam. Nem tudtam kivenni belőle semmi értelmeset. Még mindig lebegtem de már nem azon a sötét helyen. Most valami fehér fényszerűség vett körül, lebegtem de úgy éreztem mintha valami húzna lefelé. Mintha két kéz húzna engem majd egyszer csak valami keményen földet érnék. Lezuhantam.
- Nina, hallasz engem...? - hallottam a mély hangot.- Nyisd ki szépen a szemed, szorítsd meg a kezem..- mondta és éreztem hogy tenyerembe teszi egy ujját. Ujjaimat rázártam és minden erőmmel megszorítottam.
- Sabrina, ha hall minket nyissa ki a szemét. Biztonságban van, nem kell félnie.- jött egy másik hang. Nem akartam de a szemeim lassan kinyíltak majd reflex szerűen be is csukódtak. A hirtelen fény elvakított. Újra próbálkoztam, immár én is kiakartam nyitni a szemem. A fény mintha eltűnt volna és ahogy kitisztult a látásom, Petert láttam meg, a másik oldalamon pedig az igazgatót.
- Jaj te lány, halálra rémítettél..- mondta Peter.
- Mi történt? Arra emlékszem, hogy az igazgató úrral beszéltem majd minden elsötétült, nem kaptam levegőt... És a baba? - kérdeztem mire csak bámultak rám mint valami elme roggyantra.- Mondjon már valaki valamit, miért néznek így rám?
- Sabrina, őszintén sajnálom.
- Nem, mondja, hogy nem.- szorult el a torkom.
- Nina minden rendben lesz.- fogta meg kezem Peter de én kirántottam és felhúzva térdeimet kezdtem zokogni.
- Nem lesz rendben, semmi sem lesz rendben.
- Az esés következtében történhetett.
- De azt mondta minden rendben.- szipogtam miközben az igazgatóra néztem.
- Mert akkor még rendben is volt de a kockázat fenn állt.- mondta miközben közelebb lépett.- Annyira sajnálom.- mondta már halkabban. Egy ideig csak bámultam őket felváltva , könnyeimen keresztül olyan volt mintha egy fátyol lett volna szemeim előtt. - Felhívtam az édesanyját és elmondtam neki, és kértem, hogy ne jöjjön most be mert eszméletlen még. Éjszakára továbbra is bent tartjuk a komplikációk elkerülése miatt, aztán szeretném ha szabadságot venne ki.- mondta az igazgató. Egy ideig csak néztem őt majd kipislogtam könnyeimet és megráztam fejem.
- Ha most szabadságra küld ... ha otthon kell ülnöm egésznap, csak a babán fog kattogni az agyam és félek elfogom veszíteni a józan eszem, úgyhogy kérem ne tegye. Dolgoznom kell, elkell terelnem a figyelmem.- mondtam mire az igazgató Peterre nézett.
- Hozok neked egy kis vizet Nina..- mondta Peter és felállva kiment. Az igazgató az ágyamhoz húzta a széket és leült. Mereven nézte az arcom majd megrázta a fejét.
- Így nem engedhetem dolgozni. Elvesztette a babát ezt felkell dolgoznia, nem engedélyezem hogy munkába álljon.
- Kérem, dr. McAdams, ha holnap haza megyek csak azon fog az agyam kattogni, hogy egy pár órán belül kaptam és veszítettem is el őt. Ha otthon ülök csak rá gondolnék, arra hogy milyen lett volna... nem...én csak nem akarok egyedül lenni, nem akarok ezekre gondolni.- néztem szemébe könnyeimen keresztül.
- Sabrina...
- Muszáj dolgoznom.- suttogtam mire egy percig csak bámult rám csendben majd bólintott.
- Rendben, de figyelni fogom és ha úgy látom, hogy indokolt, akár fel is függesztem, de nem dolgozhat. Érthető voltam?
- Igen.- suttogtam majd hátra dőltem és lehunytam a szemem. - Köszönöm.
- Pihenjen Sabrina, holnap reggel megkapja a zárójelentését. - mondta miközben felállt és az ajtóhoz indult. Mikor kiment szoros váltásban lépett be Peter. Leült a székre és megfogta a kezem.
- Hoztam inni, baracklé, a kedvenced.
- Nem vagyok szomjas Peter.
- Igyál, ez orvosi utasítás.- mondta mire gyorsan megittam a pohárban lévő folyadékot. A kezemet egy pillanatra sem eresztette el.
- Menj csak vissza dolgozni.
- McAdams azt mondta maradhatok melletted.
- Nem kell...
- Barátok vagyunk Nina, nem hagyhatlak így magadra. És nem tartom jó ötletnek, hogy dolgozz.
- Ha otthon lennék valószínűleg megőrülnék.
- Tomnak elmondod?
- Nem tudom. Attól félek, hogy ha tudná, elvonná a figyelmét.
- Lehet még babátok..
- Egy ideig ez most úgysem számít...- mondtam halkan.- Peter, a lányok tudják?
- Igen. Tudod, hogy terjednek itt a hírek. Beszéltem velük, megtiltottam mindenféle pletykálkodást és azt is, hogy erről kérdezzenek vagy beszéljenek előtted.
- Nem kell burokban tartanod, nem vagyok halálos beteg. Csak elvetéltem.
- Gondolod te. Szeretném ha találkoznál Lilyvel.
- Nem vagyok elmebeteg.
- Attól hogy beszélgetsz egy pszichológussal még nem vagy elmebeteg, különben is esedékes a féléves kötelező jelentés. Veszteség ért, kicsi lány, és tudnom kell hogy jól vagy-e, tudnom kell hogy nem csinálsz butaságot.
- Nem fogok.
- Ne haragudj, de most nem tudok neked hinni.
- Nem vagyok az a tipus.
- Talán nem, de a fájdalom sok mindent kihozhat belőled, ha olyan tipus vagy, ha nem. Elkell menned Lilyhez, ha nem teszed, szólok McAdamsnek hogy függesszen fel, megértetted?
- Aludni szeretnék. - mondtam halkan.
- Oké Nina, aludj csak. Majd még benézek hozzád.- mondta mire csak bólintottam. Mikor elhagyta a szobát csak bámultam az ajtót majd kitörtek könnyeim és nem bírtam tovább, eluralkodtak rajtam az érzések.

A következő napokban próbáltam elviselhetően viselkedni, nem utálni mindenkit, de főképp anyámat aki miatt ez bekövetkezett. Dolgoztam továbbra is, a kórházban mindenki úgy bánt velem mint egy hímes tojással ami eleinte baromira zavart de aztán rájöttem hogy az még mindig jobb mint ha folyamatosan csak sajnálkoznának amiatt ami történt.

Órák teltek el műszak kezdés óta. Este megcsináltuk a vizitet és elláttuk a két új betegünket akiket vizit alatt hoztak be. Az egyik egy kislány, hétéves és kiszáradással kezeltük, a másik egy három éves kisfiú volt aki magára rántott egy lábas forró vizet a tűzhelyről. Szerencsére csak elsőfokú égési sérülései lettek. Miután mindenkit kezeltünk és csend lett átmentem a csecsemő osztályra, néhány napja ezt csinálom ha eszembe jut a baba akit elveszítettem. A lányok nem szólnak semmit, talán még meg is értik, csak állok ott az ablaknál és nézem, ahogy most is. A pici kezek-lábak szüntelenül járnak. Sírnak, az anyukájukat hívják. Elképzelem hogy az egyik az enyém, engem hív, én pedig a karomba veszem. És mindig sírni kezdek. A könnyeim megállíthatatlanok, nem tudom őket elfojtani. Fogtam magam és a folyosó végén található lépcsőházba szaladtam. Hatalmas csend fogadott. Leültem az egyik lépcső fokra majd térdemet átölelve engedtem ki igazán magamból a fájdalmat. Felzokogtam, nem akartam de egyszerűen már nem volt energiám erősnek mutatni magam.
Pár perc elteltével halottam hogy nyílik az ajtó, azt hittem valamelyik ápolónő az de nem. Leült mellém és végig simított hátamon, ez nem egy női kéz volt. Felsóhajtott majd átkarolta vállam. Oldalra fordítottam fejem és a kéz és hang tulajdonosára néztem... Szemembe nézett majd fejét csóválta.
- Ez így nem mehet sokáig.- mondta halkan.
- Nem tehetek róla, olyan nagyon fáj.
- Tudom. Megértem.
- Nem értheti, ezt sosem értheti meg. Én sem gondoltam, hogy ennyire fájhat a vetélés. Ez a gyötrődés, ami szinte már fizikai fájdalom, sosem gondoltam, hogy ennyire intenzív. Soha nem is akartam megtapasztalni. Már egy hónapja, de semmit nem javult, pedig azt mondták hogy idővel nem fáj majd ennyire, de ez nem igaz, ugyanúgy fáj, talán még jobban is.
- Tommal beszélt azóta?
- Igen, felhívott, beszéltünk pár percet de nem mondtam el neki, nem akartam hogy ő is szenvedjen.
- Talán segített volna.
- Nem, Tom még talán nálam is jobban szenvedne. Minden álma egy kisbaba volt, mielőtt elment erről beszéltünk, azt mondta olyan boldog lenne ha már nagy pocakkal várnám itthon. Ha letelik a félév nem fogja meghosszabbítani a szerződését, haza jön és nem megy többé külföldre. Családot akar alapítani..
- Aminek semmi akadálya nincs, ezt maga is tudja.
- Nincs egészségügyi akadálya, ez igaz...
- Féltem hogy ezt mondja majd, ezért kellene szakemberhez fordulnia. A depresszió alattomos betegség Sabrina.
- Köszönöm dr. McAdams de megoldom magam is. Néha egy kis sírás és utána teljesen jól vagyok.- mondtam majd felálltam és lenézve rá elmosolyodtam. - Viszlát.

Volt két szabad napom amit Lenáékkal töltöttem de borzalmasan éreztem magam. Látni ahogy imádják egymást, ahogy várják a babájukat, kész vagyok tőlük. Így ma Lena haza hozott én meg gyorsan elkészültem a munkába.
Már épp készültünk indulni mikor megszólalt a csengő. Nővéremre néztem majd az előszobába szaladtam. Az ajtót kinyitva két egyenruhás férfi nézett rám komolyan. Hirtelen nagyon rossz érzés uralkodott el rajtam.
- Sabrina Davis?
- Igen, az vagyok.- mondtam majd nyeltem egy nagyot.
- Ki az hugi?- jött utánam Lena majd ahogy meglátta a két katonát vállamra csúsztatta a kezét.- Ohh.
- Miller és Johns százados.- mutatott magukra az egyik majd vett egy nagy levegőt.
- Miben segíthetek?
- A férjéről van szó. Thomas Davis. Bemehetnénk?
- Igen...- mondtam majd Lenával elálltunk az ajtóból amíg bejöttek. A következő néhány perc kiesett. Tudom, hogy valahogy eljutottam a nappaliba, mire észbe kaptam már velük szemben ültem. Lena fogta a kezem.
- A férje táborát támadás érte, Fegyveres felkelők, több katonát ott helyben kivégeztek és többet magukkal vittek. A férjét elvitték és azóta semmi hírt nem kaptunk róla.
- Mikor történt?
- Két hete, vártuk, hogy jelentkezzenek, esetleg elmondják a követeléseiket de nem tűntek fel. Három napja azonban..
- Mi történt. Fegyveres összetűzés alakult ki és többen életüket vesztették.
- Tom is?
- Nem tudunk róla semmit, eltűnt a föld felszínéről. Ahogy a fegyveresek vezetője is.
- De mit, most mi történik? Ha nem halt meg...
- A helyzet az, hogy a birtokunkban lévő információk alapján még az is lehet hogy meghalt.
- Tessék? Ez most komoly? Ezt csak így mondják?- pattant fel Lena. Én csak lehunytam a szemem és éreztem ahogy könnyeim végig folynak az arcomon.
- Elnézést kérünk, de jobb ha tisztán látnak. Ilyen esetekben nagyon ritkán fordul elő hogy élve elengedik a foglyot. Vagy kivégzik vagy halálra kínozzák, vagy megkínozzák és a sivatag közepén kidobják és sorsára hagyják. Annak az esélye hogy túl éli, kevesebb mint öt százalék. Amint hírt kapunk róla értesíteni fogjuk önöket.- mondta az aki végig beszélt.- Őszintén sajnáljuk hogy ilyen hírekkel szolgáltunk.- mondta a másik mire könnyeimmel küzködve bólogattam majd felpattantam és a hátsó ajtóhoz szaladtam. A kertbe kilépve lezuhantam a fűbe. Könnyeim utat törtek maguknak és hangosan felzokogtam. Olyan mérhetetlen fájdalom vette körül a szívem amit egyszerűen nem tudtam le írni sem.
- Nina.. - fogta meg kezem Lena.
- Megígérte, hogy haza jön, hogy nem hagy magamra, mit csináljak most?
- Nem biztos hogy meghalt, talán túléli, talán elengedik és haza jön.
- Te nem hallottad mit mondtak?- Kiabáltam rá.- Már...már napok óta volt ez az érzés a mellkasomban...- zokogtam fel ismét. Nála is eltört a mécses és könnyeit szabadjára engedve ölelt magához.
- Annyira sajnálom, nem is tudom mit mondjak.
- Elvesztettem őt, pedig azt mondta haza jön, azt ígérte, nem fog magamra hagyni...- motyogtam sírva.

Lena szemszög...

Miután Ninát bekísértem és lefektettem felhívtam a kórházat, hogy lebetegedett és hogy nem tud bemenni majd hívtam Kevint is. Nem tudtam anyáékat értesítsem-e , azt sem tudtam Nina mit akar, hogy akar-e róla beszélni velük, azt sem tudom akar-e látni bárkit is. Tom elvesztése tönkre fogja tenni. És mi nem tudunk neki segíteni...

To be continued...

Sziasztok!
Hát elérkeztünk ide is. Extra hosszú- legalábbis a szokásosnál hosszabb- résszel jelentkeztem most, ami egyben ennek a könyvnek a befejező része is. De...
Hamarosan publikálom eme könyv folytatását Örökké szeretni foglak címmel. Remélem továbbra is velem tartotok majd.
Tudom többen a boldog befejezésre szavaztatok és egy ideig én is arra hajlottam de volt egy álmom egy szuper folytatásról így a szomorú vég mellett döntöttem.
A könyv folytatásáról még írok ide egy posztot majd. Abban megtaláltok majd minden információt.
Mégegyszer köszönöm hogy eddig is velem tartottatok és remélem a folytatásnál is találkozunk.
Puszi❤❤

dreamgirl0315

Örökké...

Nina szemszög…

Az anyakönyvvezetőnél végezve a plázában mászkáltunk egy kicsit, még volt félóránk az ebédig így megittunk egy kávét. A kávézó elég kihalt volt így a nagy csendben sóhajtottam egyet.
- Mire gondolsz kicsim?
- A tegnapi estére. Hülyén viselkedtem, nem is tudom miért vettem le a gyűrűt.- néztem rá.
- Megbeszéltük, én sem voltam veled őszinte, elkellett volna mondanom, hogy sérültem meg. A lényeg, hogy megoldódott, ha a jövőben is így kezeljük a vitákat azt hiszem jól megleszünk mi.
- Soha többé nem veszem le, megígérem.
- Köszönöm.- nézett rám csillogó szemekkel.- Nem is értem, hogy lehetek ilyen szerencsés.
- Várd csak ki a végét. Hidd el, belőlem is előjön még a hárpia.
- Édesem. Tizenöt éve ismerlek, te nem vagy hárpia…még csak a rejtett éned sem hárpia.
- Akkor mi a rejtett énem?
- Nos…hát tudod..
- Nem, mondcsak..- vigyorogtam.
- Nos néha szeretsz okoskodni, de azt is nagyon édesen csinálod.
- Ahha… te sem vagy éppen szent.
- Tudom én azt nagyon jól. – nevetett fel majd megfogta a kezem. - Két hét és a feleségem leszel.
- Alig várom, hogy Mrs. Davis legyek.
- Ezt már most isteni hallani.
- A tudat is nagyon jó, és jó is, hogy találkozunk Lenáékkal. Legalább tudok neki szólni hogy legyen a tanum.
- Szerinted ha megkérem Kevin hogy legyen a tanúm mit mond.
- Természetesen igen. De miért?
- Csak nem ismerjük olyan jól egymást. Vagyis mikor találkozunk jól elbeszélgetünk, csak hát tudod.
- Kevin családtagként tekint rád Tom, kérd meg nyugodtan, igent fog mondani.
- Édesem. Az esküvő után lesz egy hetünk míg visszakell mennem. Elakarlak vinni valahová, amolyan nászútra.
- Hová megyünk?
- Lehet meglepetés?
- Igen persze, csak hogy tudd, nem kell sokat költened ahhoz, hogy boldoggá tegyél. Ha otthon töltjük azt a pár napot akkor is tökéletes lesz minden.
- Édesem, olyan nincs hogy nem viszlek nászútra. Már kigondoltam valamit.
- Alig várom.- húztam ajkaimat széles mosolyra.
Miután az étterembe értünk és köszöntünk egymásnak a nővéremékkel elfoglaltuk az asztalunkat és rendeltünk.

******
Nina szemszög…

- Nina, mostmár kijöhetnél a fürdőből mert még a hajad és a sminked sincs kész. Lefogod késni a saját esküvődet.- hallottam Lena hangját így kinyitottam az ajtót és ránéztem.
- Félek Lena, félek hogy mi lesz ha nem működik, ha nem működünk együtt, ha kiderül, hogy nem is vagyunk egymáshoz valók.
- Hülye vagy.- jelentette ki majd kezem megfogva húzott a székhez és leültetett. Hajamat kezdte fésülgetni majd felsóhajtott és a tükörben rám mosolygott.- Nem ismerek még egy olyan összeillő párt mint ti. Ti kiegészítitek egymást. Tom mellett teljesen más vagy Nina, ő az igazi neked.
- Más vagyok?
- Felszabadult, boldog, vidám, nevetgélsz. Régen mindig te voltál a komoly lány kettőnk közül a felelősségteljesebb, az okosabb, és … örülök hogy Tom egy kicsit kimozdít ebből. Mellette sokkal lazább vagy, nem aggódsz annyit, nem törődsz, legalábbis nem annyit, a következményekkel. Nézd meg, itt állsz, arra készülve, hogy hozzámenj Tomhoz, miközben tudtad hogy anya ezt ellenzi. Azelőtt ez nem történt volna meg. Tom előtt, nem mertél volna anyával szembe szállni. Higgy nekem, ti ketten vagytok a tökéletes pár. Annyira jó látni, hogy boldog és szerelmes vagy, és hogy aki a férjed lesz egy nagyon jó ember…
- Szerinted anya eljön?
- Nem tudom, eléggé kétértelmű megjegyzéseket tett tegnap este. De apa biztosan itt lesz.
- Utálom, hogy anya nem képes ebben támogatni.
- Majd bele törődik. Ez ne törje le  kedved.
- Tudod hogy te vagy a legjobb testvér?
- Igen, tisztában vagyok vele.- mondta mire csak nevettem.

Tom szemszög…

Mióta felébredtem csak fel s alá mászkálok a hotel szobában. Kevin meg csak ül és röhög, bár szerintem ennyire nem vicces a helyzet.
- Tudod, hogy nagyon vicces ahogy nem tudsz egy pillanatra sem megállni?
- Nem Kevin, nem tudom. Szerinted jól tesszük hogy összeházasodunk?
- Hülye vagy? Még jó hogy…
- De Miranda…
- Vele ne foglalkozz. Nina anyja majd lenyugszik. Miért érzem, hogy nem csak ez bizonytalanít el?
- Jól érzed, nem helyes, hogy magamhoz láncolom Ninát.
- Magadhoz láncolod? Nina melletted döntött, Tom, én láttam a  vívódását, mikor legutóbb távol voltál. Együtt volt azzal a Ben gyerekkel és közben rád gondolt. Emlékszem akkor is milyen jelenetet rendezett Miranda de Nina csak annyit mondott hogy szeret téged és megkell veled próbálnia. Tudja, hogy nem lesz sétagalopp a következő félév. Hiányozni fogtok egymásnak, szenvedni fogtok, de ha haza jössz minden rendben lesz és új életet kezdtek együtt. Mi vigyázni fogunk rá, megpróbáljuk elérni hogy ne azon rágódjon, hogy épp aknára léptél-e. De te is kellesz ehhez. Amikor csak tudod hívd őt és írj neki mert ez egy bizonytalan időszak lesz.
- Kevin, mi van ha nem jövök haza?
- Na ezt most fejezd be mert olyat kapsz, hogy monoklival állsz oltár elé.
- Nem, tudnod kell, hogy van rá esély, hogy ott maradok. A háborús helyzet egyre csak fokozódik, egyre több a támadás, a tűzharcban elesett katonák száma.
- Akkor kerüld a golyókat …
- Vigyázzatok rá nagyon ha nem jönnék haza. Tudom, hogy Nina nagyon erős de félek ez megtörné. Tegyetek róla, hogy gyorsan túllépjen a fájdalmon amit okozok.
- Komolyan megütlek..
- Kevin, kérlek, ígérd meg hogy egy pillanatra sem hagyjátok magára.
- Jól van, de most nagyon utállak.- mondta majd nyelt egy nagyot.
- Elviselem, de tudnom kellett.
- Na indulj készülődni, gáz lenne ha a menyasszony előbb érne oda.- mondta mire bólintottam és elkezdtem vetkőzni.

Miután mindenkinek köszöntem  elfoglaltam a  helyem az anyakönyvvezető előtt aki bátorítóan mosolygott rám. Mirandára pillantva  elmosolyodtam, próbáltam leplezni a rettegést amit ez a  nő vált ki belőlem mostanában. Bele sem merek gondolni  hogy miket fog bebeszélni Ninának ha visszamentem. Lehunytam szemem és nagy levegőt vettem.
- Minden rendben Tom, nyugi, ez csak egy esküvő.- szorította meg karom Kevin.
- Csak egy esküvő?- nézett rá Lena mérgesen.
- Természetesen nem úgy értettem, ez egy nagyon fontos és komoly lépés de nem kell túl aggódni. Csak arra kell gondolnia hogy mindjárt belép az ajtón a gyönyörű menyasszonya akivel élete végéig boldogan él. - magyarázta Kevin mire Lena bólintott.
- Szép mentés, órákat kell majd tőled vennem. - mondtam mire Kevin vihogni kezdett. Hirtelen bökést éreztem oldalról, Lena szúrt meg a hegyes körmeivel. De csak jelzett. A zene felcsendült és kinyílt az ajtó. Nina jelent meg és belépett a terembe. Gyönyörű szép volt, hófehér földig érő ruha volt, a maga nemében egyszerű de mégis csinos és elegáns, csipke felső résszel és a szoknya része is olyan könnyűnek tűnt. A haja göndör tincsekben omlott a vállára és csak két oldalt volt egy egy tincs hátra fonva. A sminkje is több volt mint általában de az is remekül passzolt a ruhájához és a hajához mert visszafogott és szép volt. Ahogy odaért hozzám nyeltem egy nagyot. Jake rám mosolygott majd kezet fogott velem és átadta nekem a lányát. Nina észrevehetően gyorsabban vette a levegőt de boldogan mosolygott rám.
Nem igazán emlékszem hogy mi történt ezután, teljesen elmerültem Nina boldog mosolyában. Csak bámultam őt és ismételtem amit az anyakönyvvezető mondott. Nina is csillogó tekintettel ismételte el a  fogadalmat majd megfogta a kezem. Az anyakönyvvezető mondott még pár mondatot a házasságról, az együttélésről és a szerelemről. Sejtettem hogy ezt Lena kérte tőle mert nem rémlett hogy ilyen rész is van a  fogadalomnál. Mikor felhúztuk egymás ujjára a karika gyűrűket egymásra néztünk és elhangzott a bűvös mondat:
- Tom, Sabrina, maguk mostantól kezdve férj és feleség. Csókolják meg egymást. - Csak erre vártam mióta megláttam őt az ajtón belépni így magamhoz húztam és gyengéden megcsókoltam. Rögtön és derekamat ölelve csókolt vissza majd rám nézett.
- Szeretlek Tom.
- Én is szeretlek téged egyetlenem. - mondtam halkan mire mindenki tapsolni kezdett kivéve persze Miranda. Zavart, hogy nem képes örülni a boldogságunknak de ráerőltetni nem tudtam. Csak láttam, hogy Ninának ez rosszul esik.

Miután az esküvő lezajlott  elindultunk Lenáékhoz a fogadásra. Kevin fuvarozott minket, Lena a saját kocsijával ment, a lányok  Nina szüleivel és Adamék is a saját autójukkal. Mi értünk oda utoljára. Kézen fogva haladtunk a ház felé majd Kevin lépett be először és a nappaliba vezetett minket. Én nem értek nagyon az ilyen díszítéses dolgokhoz de elkellett ismernem hogy Lena kitett magáért. A bútorok eltűntek, helyette egy hosszú asztal volt gyönyörűen megterítve , mindenhol fehér liliomok és rózsák voltak, még a falak is felvoltak díszítve rózsafüzérekkel illetve fehér selyemanyaggal. Még a világítás is más lett. Nina mosolyogva nézett rám majd átkarolta derekam.
- Na…milyen lett?- lépett hozzánk Lena.
- Gyönyörű, én nem is számítottam ilyen szépre. - mondtam.
- Köszi a bizalmat, hát minek nézel te engem, elcseszem a  hugi lagziját? – nézett rám sértődötten. - Neked Nina, tetszik?
- Meseszép Lena, egyszerűen nem találok rá szavakat, olyan hálás vagyok neked. Annyit segítettél, nem is tudom, hogy köszönjem meg.
- Elég ha boldognak látlak. Megyek intézem a zenét, és utána pezsgőzünk… vagyis ti pezsgőzök én meg almalevet iszok. - húzta el száját miközben pocakját simogatta. - Szívás ez a terhesség. - vonult el. Mi Ninával egymásra néztünk és csak nevettünk.
- Gratulálunk, gyerekek..- jöttek közelebb Adamék.
- Köszönjük, és azt is hogy eljöttetek.
- Ez csak természetes. Nina annyira gyönyörű vagy, ez a  ruha meseszép. - mondta Bella.
- Valami egyszerűt és kényelmeset akartam.
- Az én kis feleségem még egy vászonzsákban is gyönyörű lenne.- simogattam derekát mire felnevetett.
- Azért abban mégsem.
- És hová mentek nászútra?
- Nem tudom, ugyanis az én férjecském nem hajlandó elárulni.
- Semmi különös csak egy kis kikapcsolódás egy szép helyen.
Már alig várom. - nézett rám .
- Figyelem emberek!- szólalt meg Lena hangja a hangszóróból. Megfordultunk és egy rögtönzött színpadon állt egy mikrofonnal a kezében.- Ünnepeljük ma drága hugicám Nina és újdonsült férje, Tom házasságát. Tom üdvözlünk a családban.
-  Köszönöm.- mondtam mosolyogva.
- Ma bárki dj lehet. Itt van ez a  laptop több ezer dal van rajta, válogassatok csak és érezzétek jól magatokat. Viszont az első dal tőlem jön. Szeretném ha köszöntenénk Sabrina és Tom Davist. Járjátok el az első közös táncotokat .- mondta Lena mosolyogva. Mindenki tapsolni kezdett így megfogtam Nina kezét. Még sosem voltam ilyen büszke semmire, Ninával az oldalamon sétáltam a nappali közepére. Életem szerelme egy lépésnyire volt tőlem, gyengéden magamhoz húztam és szemébe néztem. Lena elindította a zenét, mi pedig bele kezdtünk a táncunkba…

Nina szemszög…

Tom szélesen mosolygott miközben lépkedtünk, ez az első alkalom, hogy úgy igazán együtt táncolunk. Olyan kellemes érzés ahogy keze derekamra simul.  A tekintete mindent elárul, büszke és boldog. Én is az vagyok, leírhatatlanul boldog. Végre megtörtént, ez már valós, a felesége vagyok. A nevem Sabrina Grace Davis, a férjem a legédesebb és legjobb ember a világon és én hihetetlenül szerencsés vagyok. Az ujjamra pillantok amin most ott pihen az eljegyzési és a karika gyűrű is. Biztonságban érzem magam ahogy rám mosolyog, gyengéden, szerelmesen.
- Szeretlek Nina. Soha senkit nem tudnék így szeretni.- nézett szemembe.
- Tom, kérek valamit…
- Bármit, megkapod.
- Amint haza jöttél, szeretnék családot alapítani veled, szeretnék egy kisbabát tőled. – mondtam halkan.
- Nincs semmi amit boldogabban adnék meg neked kicsim.- nyomta homlokát enyémhez majd megcsókolt.- Örökké…
- És még azután is..- mosolyogtam.
- Gyerekek, zavarhatunk?- jött oda apa.
- Hát persze.- öleltem meg apát.
- Kicsim olyan jó látni hogy boldog vagy.
- Nincs nálam boldogabb nő a világon.
- Ezt azért nehezen hiszem el.- szólalt meg anya.
- Ne kezd kérlek, ne rontsd el anya, ez a mi napunk, a mi boldogságunkat ünnepeljük és ha csak azért jöttél el, hogy tönkre vágd akkor inkább menj is el.
- Nem értem miért baj, hogy kimondom az igazat, tudod mennyi az esélye annak hogy boldog házasságban éljetek? Nulla.
- Nos kedves mama, bárhogy is lesz. Nina a feleségem és talán eddig nem szóltam közbe, mostantól viszont másképp lesz. Elegünk van abból hogy mindent kritizál és becsmérel. Szeretjük egymást, és ez nem fog megváltozni csak azért mert ön azt mondja hogy nem leszünk boldogok.  A Nina iránti érzéseim nem fognak változni és ahogy haza jövök…
- Már ha haza jössz, ugye bár Tom? Mi a garancia arra hogy haza jössz? Semmi és akkor lesz egy összetört kétségbe esett Ninánk, akit a földről kapargathatunk össze. - mondta anya mire szó nélkül elszaladtam. Az emeletig meg sem álltam. A vendégszobába mentem ahol bezártam az ajtót és próbáltam nyugodtan lélegezni, hogy ne törjön el a mécses.

Lena szemszög…

- Anya, gyere velem, Tom menj Nina után. - mondtam majd karon ragadtam anyát és sűrűn mosolyogva rángattam el a konyháig.- Te most jól figyelj. Az anyám vagy és tisztellek, szeretlek de amit most csinálsz az undorító és egyszerűen rosszul vagyok tőle. Mond anya, miért nem tudod őket békén hagyni, miért bántod őket? Szeretik egymást, Tom évek óta imádja Ninát, bármit megtenne érte. És Nina is végre boldog. Annyit dolgozott, tanult, a kórházban töltötte az életét vagy Greggel volt  és most hogy végre boldog és esélye van arra hogy családja legyen te igyekszel tönkretenni ezt. Hát nem látod hogy néznek egymásra, hogy mennyire szeretik egymást?
- A húgod boldogtalan lesz és akkor majd jöttök siránkozva..
- Sosem hozzád fordultunk ha szomorúak voltunk anya, egymáshoz vagy apához, tudod miért? Mert te sosem bírtad ha sírtunk vagy kínlódtunk, mindig annyit mondtál majd jobb lesz, de nem segítettél túl jutni a gondokon. Nina nem hozzád fog menni ha fájni fog hanem hozzám, én pedig itt leszek neki és igyekszem majd segíteni.
- Nina buta, nem is értem, annyira okos mégis olyan hülye. Belekezd ebbe a házasságba …annyival jobbat találhatott volna..
- Neki Tom a  tökéletes férfi, az igazi, ne akard bántani őket. Dönts, vagy maradsz és csendben leszel, hagyod, hogy jól érezzék magukat, vagy elmész .
- Csináljatok amit akartok, úgy látom már semmi értelme hogy itt legyek. Segíts neki hogy tönkretegye az életét, menj csak…én ebben nem veszek részt.- mondta majd kirohant. Én a másik ajtón keresztül az emeletre indultam. Tom a vendégszoba előtt állt. Fejét az ajtónak támasztva.
- Mi van már?
- Nem enged be.
- Ne csináljátok ezt, na menj arrébb.- löktem kicsit meg.- Nina, kérlek ne légy buta, anyát elrendeztem, el is ment. Én..nem tudom mit mondjak, szeretném ha ez a nap rólatok szólna, ha boldogok lennétek. Hugi, kérlek, Tom itt van, rád vár, a férjed, ne zárd ki, legalább őt ne.- mondtam mire kattant a zár és kinyílt az ajtó. Nina elkeseredett arca bukkant fel  majd Tom nyakába vetette magát.
- Jaj drágám, itt vagyok.- ölelte Tom magához.
- Nyugodjatok meg, szedjétek össze magatokat és gyertek le, várunk titeket.- mondtam mire Tom bólintott. Kicsit megvisel engem is ez a helyzet, az hogy anya csak áskálódik Tom ellen. Eleinte ártalmatlannak véltem, de mikor múlt hétvégén meghívta Mike Millert a családi ebédre betelt a  pohár. Ott ült Tom Nina mellett de anya csak arról beszélt, hogy Ninának Mike kellene , mert ő olyan sikeres és olyan sok mindent elért már… nem lepődtem meg, hogy Nináék az ebéd közepén távoztak… Anya megbolondult, teljesen elment az esze és félek ez csak rosszabb lesz.



Sziasztok!
Utolsó előtti rész! A következő rész ennek a könyvnek a záró fejezete! Egy kicsit hosszabb lesz a záró rész! Ki mire tippel? 😟💔Vagy😍❤

Katona vagyok...

Nina szemszög…

Mikor megérkeztünk Adamék házához mosolyogva pattantam ki. Egész úton a  piciről beszéltem Tomnak, tudtam, hogy ő is kíváncsi és várja, hogy megismerhesse így mikor kiszálltunk ő magához vette az egyik ajándékot én meg a  másikat és  így  indultunk el az ajtóhoz. Épp hogy csak csöngettünk már nyílt is az ajtó. Adam nyitott ajtót. Tommal kezet fogtak majd megölelték egymást és mikor eltávolodtak rám nézett.
- És Sabrina, olyan sokat hallottam már rólad, Tomtól és az elmúlt napokban Bellától is. Örülök ,hogy végre találkozhattunk.
- Én is Adam.- mosolyogtam majd megöleltük egymást.
- Gyertek beljebb. A nappaliban vannak Belláék.
- Hogy van a kis gazfickó?- kérdeztem.
- Makk egészséges, apropó, nagyon köszönöm, hogy vigyáztál rájuk.
- Ugyan, nem tettem én semmit. - mondtam majd miután levetkőztünk a  nappaliba mentünk. Bella a szőnyegen játszott a kicsivel egy játszószőnyegen.
- Sziasztok. - köszönt mosolyogva majd felállt.
- Szia Bella. - öleltem meg. - Jól vagy? Fantasztikusan nézel ki, annyira csinos vagy.
- Jaj köszönöm, bár én egy kis disznónak érzem magam de jó hallani, azt hiszem önértékelési zavaraim vannak.
- Szerintem meg szülés után pár hónappal minden nő tehénnek érzi magát még akkor is ha csak két kiló maradt rajta.- mosolyogtam  rá.
- Jó tudni..- nevetett majd Tomra nézett.
- Tom… Adam olyan sokat mesélt rólad, annyira örülök, hogy végre megismerhetem a mi hősünket..- mondta Bella amit nem igazán értettem és már rá akartam kérdezni mikor a pici David fel sírt. Odaléptem és felvettem a karjaimba és rámosolyogtam.
- Szia kis hercegem, hogy vagy mostanság, elég rég láttuk egymást..- játszottam kezével mire már mosolygott. Szóval csak ez volt a baj, elhanyagoltnak érezte magát.
- Tom, ő itt a kisfiam David. - mondta Adam mire Tom közelebb lépett majd először rám nézett és csak utána kezdett gügyögni a picinek. Gyengéden simogatta a lábát és a kezét miközben rám pillantott néhányszor.
- Hihetetlen aranyos kis fickó és kiköpött Adam.- mondta már Bellára nézve.
- Igen, szerencsére az ő kék szemét örökölte.
- Ugyan a szem szín nem valószínű, de a vonások még változhatnak rengeteget így később biztos Bellából is felfedezünk benne néhány vonást, ha más nem a személyiségében. – mondtam mosolyogva.
- Hogy nektek milyen jól áll a gyerek. - mondta Bella mert Tommal még mindig közre fogtuk a kicsit. Tom a szemembe nézett és elmosolyodott.
- Szerinted? - kérdezte mire csak megcsókoltam, vigyázva Davidre a karomban.
- Szeretlek. - súgtam majd Bellához fordultam. - Apropó, hoztunk egy kis ajándékot nektek, ott van a szatyrokban.
- Hűha, ez valami párna?- kérdezte Bella.
- Igen a boltban azt mondták, hogy olyan a kialakítása, hogy nagyon jól kitudod pihenni magad rajta, mert ott támaszt alá ahol kell, elvileg nem tudsz rajta úgy feküdni hogy beálljon a nyakad vagy vállad. Tudom, hogy a baba mellett most még inkább szükségetek van arra, hogy kipihentek legyetek.
- Ez nagyon figyelmes tőled Nina, köszönjük. - mondta Adam majd lerakta a kanapéra a párnát és lefeküdt. - Azta, mintha csak egy felhőn lebegnék. - motyogta mire nevetni kezdtünk.
- A másikban a picurinak van egy kis apróság. Reméltem, hogy még nincs, a múltkor azt mondtad, hogy a tökéletes hintát keresitek. Na ez elvileg tökéletes. És átalakítható etetőszékké is .
- De jó, hogy a múlt héten nem vettem meg, mert találtam egyet csak nem voltam benne biztos, de most nagyon örülök, hogy nem vettem meg. - mondta Bella majd Adamre nézett aki még mindig álomországban vándorolt és vigyorgott. - Szívem…- semmi válasz. - Adam, drágám..- ismét csak csend. - Szerelmem. - cuppantott a férfi fülébe mire Adam riadtan ült fel de akkora volt a lendület, hogy a földre zuhant. Mi csak nevettünk ő meg mint aki azt sem tudja épp hol van nézett körbe.
- Szólt valaki?
- Igen drágám én voltam. Légyszi rakd össze a hintát, amit Nináék hoztak a kicsinek. - mondta Bella majd megfogta a kezem és a másik kanapéhoz húzott. A fiúk elkezdték kipakolni az alkatrészeket majd rájöttek, hogy ide csavarhúzó is kell ám, így kettesben elindultak, hogy megkeressék a szerszámos ládát. Én Bellára néztem, aki egy cumisüveget tartott David szájához.
- A szoptatás nem ment?
- Nem, pedig hívtam tanácsadót is, de valamiért nem akart a tej termelődni így maradtunk a tápszernél, na meg David sem nagyon akart szopizni.
- A lényeg, hogy szépen fejlődik, te hogy vagy?
- Fáradtan, eszméletlen fáradt vagyok. Még nem alussza át az éjszakát így alig alszom éjjel, napközben meg annyi dolgom van, de majd bele rázódunk.- mosolygott.
- Adam is segít azért nem?
- Dehogynem, rengeteget, annyira jó apa. Mikor haza jött órákig el sem mozdult mellőle, csak nézte és mosolygott, olyan büszke rá.
- Ezt meg is értem. - mosolyogtam majd megsimogattam a pici pocakját.
- Nina mit látok, azaz ujjadon egy… egy eljegyzési gyűrű? Tom megkérte a kezed?
- Igen, összeházasodunk, még mielőtt visszamegy. - mosolyogtam.
- Jajj istenem, annyira örülök nektek. Adam annyit mesélt arról, hogy Tom, hogy bírta a távol létet, olyan jó barátok lettek, és Tom vele beszélt meg mindent. Adam szerint rajongásig imád téged.
- Nagyon boldog vagyok. Egyszerűen leírhatatlan ez az érzés, egy évvel ezelőtt nem is gondoltam, hogy Tommal valaha is közünk lehetne egymáshoz, most meg itt vagyunk és összeházasodunk, eszméletlen csodálatos érzés. Minden nap vele, maga a mennyország, annyira szeretem.
- Sok boldogságot kívánok nektek, ugyan tudom, hogy nehéz lesz a következő félév, amíg távol van, de megéri majd, hidd el.
- Tudom, nem hagynám őt el semmiért sem. Őt semmi és senki nem tudná pótolni. - mondtam és épp akkor jöttek vissza sejtelmesen mosolyogva. Nem tudom miről beszélgethetett a két férfi de Tom csillogó tekintettel nézett rám ami csak jót jelenthet.

Az egész délutánt náluk töltöttük. Mielőtt elindultunk haza még játszottunk egy kicsit Daviddel. Tom minden féle csörgőt mutogatott neki a baba meg mosolygással reagált.
- Mikor jöttök legközelebb?- kérdezte Bella.
- Bármikor, ehhez a kis herceghez boldogan jövök akár mindennap..- nevettem a kis sajtkukacra, akinek csak úgy jártak a kezei és lábai.
- Tom, annyira hálás vagyok neked. - mondta Bella.
- Nekem, miért?
- Azért amit tettél..- mondta Bella mire értetlenül néztem felváltva rájuk.
- Szóra sem érdemes.
- Meg is halhattál volna, szóval igenis érdemes. Ha te nem segítesz akkor Adamnek, akkor ma nem lehetnénk így itt.
- Oké, miről beszéltek?- kérdeztem mire Tom kelletlenül rám mosolygott.
- Te nem is tudod? Tom, nem mondtad neki?- kérdezte Bella.
- Nos, nem igazán.
- Nem tudtad, hogy sérültek meg?
- Azt mondta, hogy megtámadták őket felderítés közben.
- Ez így igaz, fegyveresek támadták meg őket, tűzharcba keveredtek, először Tom lelőtte azokat, akik épp kivégezni készültek Adamet majd robbantgatni kezdtek. Adam megsérült így nem tudott lábra állni. Tom mindenkit kivezényelt majd Adamet felsegítve indult ki és csak többszöri próbálkozásra sikerült elindulniuk, de Tom nem adta fel, azonban az utolsó pillanatban, mielőtt kiléphettek volna az ajtón egy fegyveres Tomra lőtt. Arra még volt ereje ,hogy kinyissa az ajtót és kivetődjön rajta Adammel együtt mert rögtön utána felrobbantották az egész kócerájt amit átvizsgáltak. – mondta Bella mire én zavartan Tomra pillantottam. Ő lehajtotta a fejét és tarkóját vakargatta, tehát akkor hazudott nekem, ő nem így mesélte el a  történéseket.
- Ezt így nem említette.
- Én csak nem tartottam fontosnak.
- Talán neked nem az, de én mindig hálás leszek neked. - mondta Bella. A torkomban egy csomó keletkezett, próbáltam „lenyelni” de nem ment, alig kaptam levegőt. Egy hajszál választotta el a haláltól és még csak meg sem említett semmi hasonlót, nem értettem.

Az utolsó félóra kicsit csendesen telt. Nem igazán tudtam, hogyan reagáljak arra amit hallottam így inkább nem is mondtam semmit. Bella is témát váltott így maradt időm, hogy át gondolhassam. Haza úton egyikünk sem beszélt és mikor haza értünk szó nélkül szálltam ki és indultam el az ajtó felé. Bedugtam a kulcsot a zárba és mire kinyitottam már Tom is utolért. A házba lépve felsóhajtottam. Kimerültem, csak aludni akartam egy nagyot. Levettem kabátom és csizmám majd a konyhába sétáltam ahol egy pohár víz után elsírtam magam.
- Édesem…- érintette meg a karom de én elhúztam és kezeimbe temettem az arcom. Ekkor maga felé fordított és magához ölelt.- Ne haragudj, amiért nem mondtam el, de nem akartam, hogy aggódj, itthon meg már nem tartottam fontosnak.
- De majdnem meghaltál, meséltél egy csomó mindent de ezt valahogy kifelejtetted.
- Hogy mondhattam volna el, hisz így is halálra aggódtad magad, és most a következő félévet is aggódással fogod tölteni. Ezért nem mondtam.
- Akkor is aggódnék ha ezt nem tudom. – csattantam fel. - Hat nyomorult hónapig mindennap azon fogok idegeskedni, hogy vajon élsz –e még, hogy, haza jössz-e hozzám, és most már azért is hogy kiért áldozod fel magad..- mondtam majd a hálóba szaladtam.
- Katona vagyok Nina, alapszabály, hogy élő bajtársat nem hagyunk hátra, küzdenünk kell a hazánkért, de egymásért is. Nem hagyhattam a  sorsára, nem tudod, hogy mit éreztem volna , a tudat, hogy megmenthettem volna de nem tettem, szétmarta volna  a lelkem. Egyszerűen képtelenség leírni, hogy milyen érzés ez. Nem egy bajtársam ment így tönkre. A bűntudat, hogy megtehette volna, de nem tette. Hogy menthette volna, de habozott és inkább magát mentette. Négyből kettő zárt intézetben van. A harmadik egy idegroncs, rajta hat ember élete múlt, és a negyedik öngyilkos lett miután elment annak a temetésére, akit sorsára hagyott. – mondta mire még inkább eluralkodott rajtam a rettegés. – Nézz rám Nina..- mondta, de nem fordultam meg. Csak álltam ott és bámultam a falat, mindenem remegett, egyszerűen nem volt erőm megmozdulni. - Nina , ez vagyok én… Mond mit vársz tőlem?- kérdezte.
- Azt hogy gyere haza..- motyogtam. - De mi van ha legközelebb is valaki bajban lesz és te a segítségére indulsz és meghalsz?
- Ha őt ezzel meg mentettem, akkor nem hiába haltam meg.
- És mi van velem? Én nem számítok, nem számít, hogy itthon fogok ülni és várni foglak haza? Én nem vagyok fontos? Mit csinálok, ha nem jössz haza? Szerinted mi lesz velem?- kérdeztem már sírva mire elém lépett és szemembe nézett.
- Eltemetsz és egy idő után találkozol valakivel, aki elfeledteti a fájdalmat és boldoggá tesz téged. - mondta mire észre sem vettem már indult a kezem és arcon csaptam. Olyan gyorsan történt minden. Tom meg sem rezzent én viszont kezdtem magamba zuhanni. A fürdőbe szaladtam és becsaptam az ajtót majd elfordítottam a kulcsot. A földre zuhanva kezdtem sírni… talán csak most tudatosult bennem hogy mi is vár rám, ha a felesége leszek.



Halihó!
Dráma, dráma, dráma...mert néha ez is kell... Ne tartsátok magatokban a véleményeteket. Közelítünk a végéhez ami egyre inkább körvonalazódik bennem ahogy haladunk előre az eseményekkel.
Lehetséges második könyv még mindig a levegőben lóg. Véleményetekre lennék kíváncsi.
Puszi❤❤