2 / ...még van remény

Nina szemszög…

Miután apáék elmentek csak feküdtem és a falat bámultam. Tom utolsó szavai jártak a fejemben, amit a  telefonban mondott, attól félek ebbe fogok bele őrülni. Halk kopogást hallottam majd nyílt az ajtó. Nem néztem oda mert tudtam, hogy Peter jött vissza, le sem fog rólam szakadni amíg itt vagyok.
- Ha nem zavarom, esetleg szánna rám néhány percet? - hallottam meg az ismerős hangot ami azonban nem Peteré volt. Lassan az ajtó felé fordultam és az igazgató aggódva pislogott rám.- Sabrina, maga lassan több időt tölt nálunk betegként mint orvosként.- mondta mire elakartam mosolyodni márcsak udvariasságból is de  a mosoly helyett csak egy grimaszt sikeredett kipréselni az arcomból.- Igen, tudom, ez rossz vicc volt.- jött közelebb.- Hogy érzi magát?
- Jól, gondolom.
- Peter elmondta mi történt.
- Gondoltam.
- Sabrina, nem kell aggódnia. Addig lábadozik amíg jól esik.
- Nem aggódtam, de köszönöm.  A munka eszembe sem jutott.
- Ez is jogos, nem tudom mit mondjak.
- Nem kell semmit mondania, már az is jól esik, hogy benézett, de persze nem akarom feltartani sem.
- Szóval kidob?
- Ez így elég durva megfogalmazása a dolgoknak.- mondtam mire elmosolyodott.
- Jobb lesz, idővel.
- Nem hiszem.
- Higgyen nekem. Tudom miről beszélek.- mondta mire kérdőn néztem rá de nem válaszolt csak mosolygott.- Pihenjen Nina, erősödjön meg. Van még olyan ember aki számít magára.- mondta majd kiment. Na és ezzel most mit kezdjek mégis?

Az altató amit kaptam megtette a hatását. Egész éjjel aludtam, reggel viszont eléggé fájt a fejem mikor felébredtem. Rögtön Tom jutott az eszembe és mire észbe kaptam már potyogtak könnyeim. Csak arra tudtam gondolni, hogy talán valahol épp kínozzák, vagy a sivatagban kidobva haldoklik, de talán már nem is él. Kétségbe esetten próbálkozom egy vékony cérnaszálba kapaszkodni ami bármikor elszakadhat. Próbálom hinni hogy nem halt meg, de amikor rám törnek azok a gondolatok, a sötét perceimben, mikor arra gondolok utána megyek, nem kellene hozzá más csak egy doboz erős altató, vagy egy kés, vagy egy penge, és gyorsan megszűnne a fájdalom. Egy nyugodtabb helyen lehetnék. Olyan más lenne minden, ott láthatnám őt.
Aztán kitisztul a kép és látom ahogy belép az ajtón és magához szorít miközben azt mondja? „ Itt vagyok, soha többé nem megyek el.” Ez az a cérna szál, ami életben tart engem, nincs más. Annyi fájdalmat éltem át az elmúlt hónapokban amit nem tudok kezelni, főleg ha egyszerre tör rám minden. A vetélés és a két katona arckifejezése ahogy mereven azt mondják ne fűzzek hozzá sok reményt. Ez a rengeteg fájdalom az ami tönkretesz engem…

Az ágyból lassan felálltam és remegő lábakkal mentem el a fürdőszobáig. Megkapaszkodtam a mosdókagylóba és mereven bámultam magam a tükörben, a fekete karikákat a szemem körül, a beesett arcomat. A kifejezéstelen tekintetemet, a sápadt bőrömet. Hogy lettem ilyen, mi történt velem?  Olyan nehéz tartani magam…
Megnyitottam a csapot, hogy megmossam az arcom de hirtelen elvesztettem minden erőm és a földre zuhantam.  Bevertem egy kicsit a fejem de eszemnél voltam. Próbáltam összeszedni magam így a falhoz vonszoltam magam és megtámaszkodtam benne…
- Nina..- hallottam meg a vidám hangot.- Itt vagy?
- Igen.- mondtam halkan.- Gyere be Peter.- mondtam mire lépések zaját hallottam majd kinyílt az ajtó.
- Nina, jól vagy?- ugrott hozzám mire aprót bólintottam. Ő a csaphoz nyúlt és elzárta majd ölbe vett és kivitt az ágyba.- Mi történt?
- Csak meg akartam mosakodni, de nem bírtam megtartani magam így elestem. Azt hiszem beütöttem a fejem..- mondtam mire tapogatni kezdte a fejem . - Au…- nyögtem ki mikor a fájó ponthoz ért.
- Nem vérzel. Miért nem hívtál egy ápolónőt, segítettek volna..
- Tudom de azt hittem megy egyedül is.
Három napja nem ettél semmit, így nincs semmi energia tartalékod, ezért sem tudod magad megtartani, a tested kimerült..Ma enned kell valamit..
- Nem tudok, nem vagyok éhes.
- Ezt nem kérdeztem. Nem fogom hagyni, hogy tönkre tedd magad.
- Nem teszem csak nem vagyok éhes.
- Komolyan infúzióra kössünk?
- Peter én nem…nem tudom mihez kezdek.- ráztam meg fejem majd nagyot nyeltem.
- Te olyan erős nő vagy Nina..
- Talán voltam de már nem, már nem megy, nem tudok harcolni a fájdalommal. Összetörtem, a szívem és a lelkem is. nem tudod mit érzek, egyszerűen nincs erőm folytatni.
- De igenis van erőd folytatni, van erőd és folytatni is fogod. Szépen megerősödsz és dolgozni kezdesz. Összeszeded magad és úgy várod Tomot haza.
- Nem jön haza.
- De igen, haza jön, megígérte nem?
- Peter..
- Nem Nina, elég az ön sajnálatból. Nem tehetsz úgy mintha téged ért volna a világ legnagyobb fájdalma, mintha rád roskadt volna a világ terhe. Nem hagyhatod el magad, nem mehetsz tönkre.
- Nem értesz Peter… - ráztam fejem majd lehunytam a szemem.
Szeretlek Nina és talán nem értelek de fontos vagy nekem és nem fogom hagyni, hogy elhagyd magad és úgy élj mint egy remete…
- Jobb ha most elmész..- húztam össze magam.
- Nem szabadulsz meg ilyen könnyen tőlem, csak úgy mondom..- mutogatott rám majd kihátrált. Becsukta az ajtót így egyedül maradtam a fájdalmammal.

Lena szemszög…

A kórházba érve  lassan sétáltam Ninához. A liftbe beszállva sóhajtottam. Elég kimerült voltam, nem nagyon éreztem magamban elég erőt a hadakozáshoz. Lehajtott fejjel  haladtam a  folyosón mikor meghallottam a nevem.
- Lena?- felkaptam fejem és körbe néztem. Egy magas köpenyes férfi tartott felém.- Lena ugye? Sabrina nővére.
- Igen, találkoztunk már?
- Futólag, a kórház igazgatója vagyok, tegnap mikor elmentek én mentem be hozzá.
- Ohh, igen, elnézést csak teljesen máshol jár az agyam. Segíthetek? Nina jól van?
- Amit Petertől hallottam nem nyugtatott meg, de remélem rendben jön. Ma reggel volt egy kis balesete de ettől eltekintve minden rendben vele.
- Milyen baleset?
- A fürdőbe akart menni de nem tudta megtartani magát így a földre zuhant, be ütötte a fejét kicsit de jól van. Ami engem zavar az a lelki állapota, rá kellene vennie, hogy forduljon szakemberhez, akár a kórház pszichológushoz. Időnként mindünknek meg kell jelennie nála hogy jelentést írhasson…
- Mi lenne ha ön utasítaná rá? Úgy értem ha azt mondja neki, hogy a munkába állásához szükséges akkor elmegy, de ha én mondom biztos csak azt hazudja, hogy elmegy és közben nagy ívben elkerüli majd.
- Azt mondja sikerülhet?
- Ninát ismerve ahogy visszanyeri az erejét dolgozni akar majd. Csak azzal tudja elterelni a  gondolatait. Szóval igen, sikerülhet.
- Rendben… akkor délután benézek hozzá és közlöm a tényeket. Köszönöm a  segítségét…
- Én köszönöm igazgató úr. Jó tudni hogy itt is figyelnek rá, mi otthon mindent megteszünk majd.
Ez csak természetes, minden orvosunkra odafigyelünk. Viszlát Lena.
- Viszlát igazgató úr.- köszöntem el majd tovább sétáltam és Nina szobájánál megállva sóhajtottam. Mikor benyitottam egy elkeseredett Ninát láttam az ágyon ülni. Lábait felhúzta, térdeit átölelve ült és bámult a  semmibe. - Szia Hugi…
- Szia Lena. Mi járatban?
- Hoztam neked néhány ruhát, fogkefét, szóval ilyeneket, meg egy kis gyümölcsöt, hogy egy kicsit erőre kapj.
- Nem akarok enni.
- Hát persze, hogy nem.- ültem le az ágya mellé.- Hogy vagy?
- Rosszul..
- Én jól vagyok, köszönöm a kérdésed, a baba is jól van.- mondtam mire rám nézett.
- Nincs kedvem a bájcsevejhez, fogd fel. Nem érdekel, hogy vagytok, az sem érdekel én hogy vagyok, csak szeretnék nyugalmat.
- Hát persze neked semmihez sincs kedved, elmerültél a fájdalmadban de mindenkinek vannak problémái, én például minden alkalommal mikor veled vagyok attól félek, hogy megszülök.
- Akkor nem kellene annyit velem lenned, erre nem gondoltál még?
- Sabrina, értsd meg, hogy ezt nem csinálhatod.
- Azt csinálok amit akarok. Menj el Lena.
- Nem megyek, nem engedem hogy ezt tedd magaddal és velünk. Szeretünk Nina és a te fájdalmad tudom sokkal nagyobb de mi is szenvedünk. Mi is szeretjük őt, nekünk is hiányzik és pluszban még látjuk a te kínlódásod is, és megszakad a szívünk. Ha csak egy kicsit megpróbálnád észrevenni a  körülötted élőket, hogy mi mit élünk át…
- De nem akarom észrevenni, nem akarok semmit észrevenni.- kiabált majd lelökte az ágyról a táskát.- Az egyetlen amit akarok, kikerülni innen, hogy dolgozhassak.
- Hogy úgy élhess mint azelőtt, Tom előtt igaz? Elzárkózva előlünk, a családod elől. Akkor is ezt tetted. Csak dolgoztál és nem voltál hajlandó még csak velünk ebédelni sem, teljesen kizártál minket.
- Elakarom felejteni a  fájdalmat oké, és erre nem az a jó ha bámulom a  gyászos képeteket és hallom ahogy róla beszéltek hanem az ha elterelem a gondolataimat. Szóval menj el.- mondta halkan mire bólintottam. úgy láttam jobbnak ha eljövök. Nem akartam még jobban felzaklatni, elég volt hogy én sírás közeli állapotban voltam de előtte nem akartam, hogy eltörjön a mécses. Fogtam magam és magára hagytam. Az ajtót becsukva lehunytam a szemem. Éreztem ahogy arcomon végig folyik néhány könnycsepp. Elindultam a folyosón és  észre sem vettem hogy neki mentem valakinek.
- Lena?
- Ne haragudjon, elnézést, nem figyeltem.- néztem az igazgatóra aki aggódva nézett rám.
- Jól érzi magát?- tette le kezében pihenő mappáját.
- Nem, de igen, nem tudom. Nem tudom nézni ahogy eltávolodik, én ezt nem akarom látni.
- A húga? Mi történt?
- Elküldött, egyszerűen csak nem kíváncsi rám, illetve a családunkra, újra elakar zárkózni tőlünk, eltaszít minket és ez borzalmas… Én most haza megyek és ha lesz elég erőm hozzá akkor majd visszajövök hozzá, de őszintén szólva nem tudom mikor lesz. Mikor tudom elfogadni hogy a húgom eltűnt.
- Nem tűnt el.
- Nekem most akkor is kell egy kis idő. Viszlát.- mondtam és kikerülve őt gyorsan szedve lábaimat indultam a  lifthez.

Nina szemszög…

Már csak Lena meg a  hisztije hiányzott nekem. Van elég bajom a nem normális családom nélkül is. Persze, már csak az kellene hogy mindennap bejöjjön egyikük és arra emlékeztessenek hogy milyen szar életem van. És ha ez ellen csak a munkával tehetek akkor igen, a munkába menekülök és nem foglalkozom semmi mással.
- Kopkop.- hallottam meg az ismerős hangot miközben kinyílt az ajtó.
- Először általában kopogni szoktak és ha mondom, hogy jöhet akkor lehet benyitni.- mondtam.
- Nos ez a kórház igazgatójára nem vonatkozik. - mondta elégedett vigyorral az arcán.
- Remek, csak erre van szükségem.- forgattam szemeimet.
- Na jó, akkor beszélgessünk Nina.- húzta a széket mellém de mielőtt leült felvette a sporttáskát a földről és a fotelba tette.
- Nem értem , miről tudnánk mi beszélgetni. Vagy próbálja be adni hogy tudja mit érzek? Ne fáradjon ezzel többen próbálkoztak már. Vagy esetleg arról próbál meggyőzni hogy kikell tartanom?
- Mióta ismerem azt gondolom önről hogy egy nagyon okos és intelligens nő aki tudja mit akar és mikor akarja.
- Hát remek hogy ennyi mindent tud rólam.
- Sabrina, gondolkozott már azon mikor akar visszajönni dolgozni?
- Amilyen hamar csak lehet.
- Remélem, tisztában van azzal, hogy előtte részt kell vennie egy pszichológiai vizsgálaton.
- Mégis miért?
- Mert hatalmas trauma érte és felelőtlenség lenne a részemről, ha a maga szavára hagyatkozva engedélyezném a visszatérését. Egyszer eljátszottuk, a vetélése után és mi tagadás azt sem tartottam jó ötletnek. Most viszont nem követem el ugyanazt a hibát.
- Én csak dolgozni szeretnék…
- Hogy felejtsen.
- Igen, felejteni akarok, ez olyan nagy baj?
- Nem ez a  baj, az a  baj amilyen módon próbál felejteni.
- Mit tud maga erről?
- Nem ez a lényeg, hanem az, hogy nem engedem dolgozni amíg nem tartom a kezemben a pszichológus által aláírt szakvéleményt ami igazolja, hogy alkalmas a munkára.- mondta komolyan így lehajtottam fejem. - Sabrina, látom hogy nagyon összevan zavarodva.
- Az a legkevesebb. A zavar amit érzek semmi…
- Miért? Mi okozza a zavart?
- A bizonytalanság. Amit mondott az a két katona. Ha azt mondják, hogy halott elfogadom, idővel feldolgozom és nem töprengek, nem szenvedek, de így talán él, talán nem, ebből mégis mire gondoljak? Csak az jár a fejemben, hogy kínozzák és szenved, vagy, hogy egy mocskos helyen haldoklik és… Egyszerűen csak nem tudom mit gondoljak. Nem tudom mit higgyek.
- Sabrina, nézzen rám..- fogta meg a kezem. Nem tudtam megtenni, lehajtott fejjel ültem és nyeltem egy nagyot. Nem akartam sírni. Továbbra sem engedte el a kezem. – Az életben sok irányból érhet minket támadás, sok féle fájdalmat érezhetünk, de túl tudunk lendülni rajtuk. Főleg ha vannak olyanok akik támogatnak minket, akik vigyáznak ránk és próbálnak vigyázni ránk. Maga körül nagyon sokan állnak akik szeretik és segíteni akarnak.
- De nem tudják mit érzek.
- Igaza van, nem tudják, de elmondhatná nekik. Beszéljen velük.
- Nem tudok róla beszélni. - néztem rá.
- Mit mondtak a katonák önnek?
- Az esély arra hogy élve haza tér mindössze néhány százalék és ahogy telnek a napok egyre csak csökken.
- Akkor amíg csak lehet kapaszkodjon meg abban a néhány százalékban.
- És ha egy nap azzal jönnek, hogy megtalálták a holttestét?
- Mind itt leszünk, hogy átsegítsük a gyászon, a tényleges gyászon. De most… még nincs itt az ideje, most még van remény. És amíg van remény, nem adhatja fel. – mondta halkan miközben kezem szorongatta.
- Mi történt magával?- kérdeztem mire elmosolyodott.
- Sabrina, maga egy nagyon erős nő és én tudom, hogy megrendült a hite, saját magában, és mindenki másban is. De még van esélye boldognak lenni.
- Azt mondja van még esélyem? Nem is tudom, én nem érzem ezt…
- Majd fogja. A legfontosabb hogy ne hagyja el magát.- mondta mire aprót bólintottam.- Menjen el Lilyhez, beszélgessen vele, megfog lepődni hogy milyen jót tesz majd, és ha ő úgy ítéli meg szeretettel várjuk vissza dolgozni.- állt fel.
- Köszönöm.- suttogtam.
- Ugyan, ez a dolgom.- mosolygott miközben végig simított karomon. Én nem igazán tudtam mit tehetnék így röviden megöleltem.- Ohh..- lepődött meg majd halkan felkacagott.- Jól van Nina, pihenjen egy kicsit.- mosolygott rám.
- Ha esetleg találkozik Peterrel, megmondaná neki, hogy szeretném ha lejönne hozzám?
- Persze, meg mondom. - mondta majd kisétált.

Sziasztok!🙂
Megérkezett a következő rész is.
Előre láthatòlag ehhez a történethez egy héten egyszer, hétvégén érkezik majd a folytatás.☺
Továbbra is várom a visszajelzéseiteket!
💜Puszi💜