Mondhatni elégedetten jöttem el a fodrásztól. A hajam olyan lett amilyet akartam de mégis hiányzott, hogy nem omlik a vállamra fürtökben. És ahogy bele gondoltam, hogy Tom imádta végig simítani, ahogy beletúrt és ujjai végig siklottak a tincsek között, elfogott egy pillanatra a kétség, hogy mi van ha haza jön és nem tetszem majd neki, aztán elszorult a torkom és rádöbbentem, nem Tom nem fog haza jönni. Semmi hírt nem kaptam azóta felőle, a katonaság sem értesített, már pedig ha élne akkor már megtalálták volna. Egy holttest könnyebben eltűnik, nehezebb megtalálni.
Ahogy el sétáltam az egyik kávézó előtt nevetést hallottam ami nagyon ismerős volt. Nikki nevetgélt egy sráccal. Oldalra fordult és meglátott. Mosolyogva intett, hogy menjek be de csak megráztam a fejem hogy nem. Intettem neki majd tovább sétáltam.A legközelebbi adandó alkalommal fogtam egy taxit és haza vitettem magam.
Nem lett volna erőm bemenni hozzájuk, látni és hallani a jókedvüket, biztosan friss kapcsolat, vagyis nagyon úgy tűnt, nem kell hogy megmérgezzem a hangulatukat.
Haza érve átöltöztem majd a konyhába mentem. Körbe néztem, kinyitottam a hűtőt majd becsuktam, majd újra benéztem de semmi olyat nem találtam amit szívesen megettem volna, bár alapból semmi étvágyam nem volt így inkább csak töltöttem egy pohár gyümölcslevet és azt megittam. Már elmúlt kettő így a hálóba mentem és elővettem pár ruhát másnapra. Hatkor kezdek így elég korán kell kelnem, na nem mintha ez nagy gondot okozna mostanában, legalább már tudok aludni. Ez is nagy szó.
Lefeküdtem az ágyra és magamhoz öleltem a plüsst amit a kórházban is magamnál tartottam. Az álmomra gondoltam. Olyan hirtelen lett vége, pont mint a házasságunknak. Egyszer csak, teljesen váratlanul betoppantak és vége lett mindennek. Átvitt értelemben az életemnek is. Ha minden jól megy, már csak két hónap lenne a haza téréséig, két hónap telne el levelezéssel és telefonálással. Annyira hiányzik, annyira borzalmasan nagyon hiányzik.
Hirtelen felültem és a fiókból elővettem a kis füzetet és tollat. Hasra fekve bal karomon támasztva fejem kezdtem írni...
" Egyetlenem,
Bár tudnád mennyire hiányzol nekem. A tudat hogy többé nem látlak megöl, annyira fáj. Mit csináljak? Hova menjek? Mit olvassak? Mit nézzek? Mit igyak vagy egyek, mit tegyek, hogy jobb legyen? Hogy tehetném elviselhetőbbé ezt az állapotot?
A minap volt egy álmom, elbúcsúztál tőlem...bár konkrétan nem mondtad ki benne de egyértelmű volt hogy nem látlak többé. Hogy nem lépsz be az ajtón, nem ölelsz magadhoz, nem fonod körém karjaidat. Nincs több szerelmes csókcsata, vagy összebújós este. Miért történt ez így? Mit tettem hogy ezt érdemeltem? Elvesztettem a babánkat, majd téged? Hogy dolgozzam fel ezt a sok fájdalmat, hogy lehetnék túl rajtatok valaha is?
Talán, nem is tudom, ha a baba nem megy el, ha most a pocakomban növekedne és tudnám hogy van értelme az életemnek akkor könnyebb lenne, de így úgy érzem nincs miért élnem.
Te tudnád mit kell mondani, mindig tudtad mit kell mondanod ahhoz, hogy megnyugodjak, hogy újra magamra találjak..
És most vége!
Te nem vagy, egyedül maradtam. Az életem holnaptól olyan lesz mint egy robot élete. Munka, alvás, munka, alvás, munka, alvás...
Szeretlek Tom és örökké szeretni is foglak. Senkit nem fogok így szeretni.
Sabrina"
Dátumoztam majd becsuktam a füzetet. Beraktam a fiókba és átöleltem a párnám. Szemem lehunyva sóhajtottam..
Lena szemszög...
Miután Kevin tegnap haza jött Ninától nem nagyon akart róla beszélni, aztán este csak elmondta hogy végül is mit mondott a húgom.
Nagyon fáj, hogy ennyire kizár minket és hogy nem akar részt venni az életünkben, de ha őszinte akarok lenni akkor megértem őt. Meg kell értenem és nem lehetek önző, bármennyire is szükségem lenne a húgomra, a szeretetére, a támogatására, tudom hogy nem tehetek úgy mintha az én terhességem lenne most a legfontosabb. Ő elvesztette Tomot, azt a személyt akit mindennél jobban szeretett és bár szeretném ha gyorsan rendbe jönne, tudom hogy most nagyon nehéz időszak ez neki. Ha most látná, hogy nálunk minden rendben és flottul működik, ha látná mennyire izgatottak vagyunk a pici miatt, milyen boldogan várjuk, apró darabokra törne amúgy is összetört szíve. Nekünk megvan most mindaz amire Tommal közösen vágytak. Család, házasság, boldogság. Úgy érzi mindennek vége , csak tetéznénk a bajt ha ráerőltetnénk magunkat.
- Drágám.... ne aggódj, Nina rendbe jön...
- Tudom, csak idő kell neki.- mondtam halkan miközben a kis macit szorongattam.- Ez az övé volt kicsi korában.
- Megtartottátok? Nekem semmim nincs kicsi koromból.
- Imádta és nagyon vigyázott rá. Még a vetélése előtt kitisztíttatta és nekem adta, vagyis a kicsinek, mint első ajándékot a nagynénitől. Bele gondolni, hogy ő nem lesz velem mikor ez a baba megszületik, olyan borzalmas.
- Tudom drágám.
- Nem rég írt Nikki. Látta ma Ninát a városban, levágatta a haját.
- A nők mindig ezt csinálják.
- Mit?
- Szakítás? Fodrász! Depresszió? Fodrász! Halál eset? Fodrász! Unalom? Fodrász? Ti mindig a fodrásszal próbálkoztok.
- Igen mert...a hajunkat megváltoztatni egy fontos döntés és mindenképp hosszútávú. Főleg ha vágatjuk...azt mondják a változás jó, hogy jó hatással tud lenni ránk, talán ezért is. Nem is tudom.
- A lényeg hogy Nina kimozdult egy kicsit.
- Igen, ez a lényeg.- sóhajtottam.
Aaron szemszög...
A vasárnapi ebéd a szokásos folyamat volt amit anyával már egy éve minden héten eljátszunk. Ő főz én eljövök, segítek, megterítünk. Adammal sakkozunk egyet majd megebédelünk és közben beszélgetünk. Most anya nem igényelte a segítségemet így többet beszélgettünk Adammal így az ebéd telt csendesebben. Épp anya isteni finom pitéjében turkáltam a villámmal mikor felsóhajtott.
- Kisfiam nem mehet ez így tovább.
- Miről beszélsz anya?
- Édesem neked most otthon lenne a helyed.
- Miért?Minden vasárnap eljövök, tudod jól.
- Igen, de ideje lenne már találni valakit és saját vasárnapi ebédeket rendeznetek ahová esetleg mi mehetnénk el..
- Már megint ezzel jössz. Nem tudok még erre gondolni...
- Nem tudsz? Miért nem? Lassan négy éve hogy Sarah elment, csak ki kéne nyitnod a szemed fiam.
- Na jó, mire célozgatsz?
- Sabrina igazán kedves nőnek tűnik.
- Igen, kedves nő. És?
- Látom hogy valamivel jobban foglalkoztat a sorsa mint kellene.
- Hogy érted?
- Hogy is mondjam, sosem jöttél még úgy haza hogy a kórházról beszéltél volna, persze pár mondatban elmondtad mi volt de ma is olyan sokat beszéltél Nináról. Őszintén szólva ennek örülök is. De csak hogy értsd, sosem érdeklődtél egy orvos beosztottad iránt sem ennyire. Pedig biztos másoknak is vannak gondjai meg problémái de ő valamiért jobban érdekel téged.
- Talán mert hasonlót él át mint én akkoriban? Nekem nem segített senki de most hogy már feldolgoztam, talán tudok neki segíteni, tudod, sokszor csak egy mondat is elég. Mindenki azzal tömi a fejét hogy lépjen tovább, ahogy velem is tették és utáltam mindenkit. Én azt mondom neki amit én is elvártam volna.
- És mit mondasz?
- Csak hogy megfog gyógyulni, nem kell semmit elsietnie, haladjon a saját tempójában és ne törődjön azzal hogy más mit akar. Ő érzi, hogy mikor jó és mikor nem. Összetört a szíve és én átérzem a fájdalmát, csak erről van szó.
- Tényleg csak erről?- mosolygott anya, eltoltam a tányéromat és ujjaimat összekulcsolva bámultam magam elé.
- Tudod Aaron, egyetértek anyáddal, itt több kell hogy legyen. Nem szoktál így elmerengeni...
- Mit akartok hallani?
- Tetszik neked?
- Anya, Jézusom, gyászol.- ráztam fejem majd felsóhajtottam. - Nina és én maximum barátok lehetünk, semmi több, a főnöke vagyok nem is lenne etikus, ha, ismétlem HA éreznék iránta valamit. De mivel nem így van emiatt sem kell aggódni.
- Szóval semmi?
- Semmi a világon anya. Ő különben is túl jó lenne hozzám..
Miután nyolcra kellett mennem dolgozni hatkor keltem. Megfürödtem, borotválkoztam , reggeliztem, vagyis kávéztam és müzlit ettem mint általában és aztán elindultam. A kórházhoz érve elfoglaltam helyem a parkolóban majd a lifthez érve a hetes gombot nyomtam meg. Még csak fél nyolc volt. Lepakoltam a táskám és az öltönyöm így csak fehér ingem maradt rajtam. Elhagytam az irodám és újra a liftet céloztam meg. Megnyomtam a hármas gombot, gyerek osztály. Kíváncsi vagyok Nina bejött-e és ha igen akkor hogy van. A nővérpulthoz léptem.
- Jó reggelt Rose.
- Igazgató úr, jó reggelt. Hogy hogy itt?
- Williams, azaz Davis doktornő miatt jöttem. Be jött ma?
- Igen, már ötkor itt volt pedig csak hatkor kezdett.
- És milyennek látta?
- Csendesnek. Nem is tudom, ez a lány nem a mi Sabrinánk. Persze tudom, hogy amin keresztül ment azok után nem is várható el, hogy folyamatosan nevessen ...
- Mondott valamit?
- Nem igazán, eléggé vissza húzódó.
- Reméltem, hogy meggondolja magát és nem jön be. Ugyan Lily úgy látta semmi akadálya nincs a munkába állásnak de én nem tartom jó ötletnek, hogy dolgozik. Nem tesz majd neki jót, még ha ő ezt is gondolja. De annyira dolgozni akart, nem tudtam milyen okkal otthon tartani.
- Nina ilyen, amióta ismertem, állandóan a munkába menekült, amikor a mozgássérült barátjával élt együtt akkor is rengeteget dolgozott. Bevállalt egy csomó ügyeletet, majd akkor is mikor a férje visszament a bázisra. Minden hétvégi ügyeletet bevállalt.
- Megnézem hogy van, de megtenne nekem valamit?
- Hogyne..- bólogatott.
- Tartsák rajta a szemüket, ne feltűnően de figyeljék. Ha valami furát látnak azonnal szóljanak nekem vagy Peternek, rendben?
- Igenis, szólok majd a többieknek is.- mondta mire bólintottam majd rá mosolyogtam és az ügyeletes szoba felé haladtam. Ott megtorpantam és kopogtam.
- Szabad.- hallottam meg hangját. Mikor benyitottam háttal ült nekem.
- Jó reggelt, Sabrina.
- Jó reggelt.- nézett rám ahogy meghallotta hangom. A kezében egy adag papírt tartott.
- Hogy van?
- Jól, épp a betegek kórlapjait nézem át hogy tisztában legyek mindenkivel. Mit gondolt hogy vagyok?
- Nem kell támadnia rögtön. Csak látni akartam, hogy még mindig úgy látja-e jónak hogy itt legyen.
- Igen. Viszont azt tudhatom meddig kell felügyelet alatt dolgoznom?
- Egy ideig, amíg Peterrel úgy nem látjuk, hogy egyedül is eltudja látni a feladatait és nem véthet súlyos hibát.
- Szóval most azt gondolja, hogy félre kezelnék valakit.
- Nem gondolom ezt, de jobb félni mint megijedni. Nem fog bele halni egy kis felügyeletbe, csak amíg vissza áll ...
- Remek.- tette le a papírokat majd felállt.
- Levágatta a haját.
- Igen.Azt gondoltam, hogy egy kis változás jót tesz majd. Na meg a hajam is Tomra emlékeztetett így...megszabadultam tőle.
- Csinos, jól áll magának.
- Köszönöm.
- Az anyám üdvözletét küldi önnek, és kérdezte hogy van.Azt hiszem szeretne önnel újra találkozni.
Ohh, ez kedves, én is üdvözlöm őt.- mondta majd nyelt egy nagyot és az asztalon kezdett pakolászni.- Tudom mit gondol igazgató úr, de jól leszek. Kell egy kis idő de azt hiszem, egy nap majd úgy ébredek, hogy jól vagyok.
- Nem, nem fog. Segítség nélkül ez nem következik be egy hamar.
- Mégis honnan tudja? Honnan tud ennyit a gyászról?- nézett kíváncsian mire elmosolyodtam.
- Mindenkinek meg van a maga története ...
- És egyértelmű hogy maga nem szeret beszélni a sajátjáról. De rendben, ahogy ígértem meghallgatom ha elakarja mondani.
- Rendben.- bólintottam.
- Most mennem kell, mert van egy beteg akit meg akarok nézni még a vizit előtt.
- Ismeri talán?
- Nem, csak látni szeretném.- mondta és elindult az ajtó felé.
- Akkor... jó munkát mára.
- Köszönöm igazgató úr.- nyitotta az ajtót.
- Sabrina.. Ha rosszul érezné magát vagy bármi más probléma merülne fel, ne tartsa magában.
- Úgy lesz. Viszlát.- mondta majd kiment. Mikor kiléptem utána már a folyosó közepén tartott. Kezeit a fehér köpeny zsebébe dugta és lassan sétált a kórtermek felé. Megőrültél Aaron, minden anya hibája, miatta történt. Ha nem magyaráz egész ebéd alatt Nináról most nem érezném ezt. Ő csak most veszítette el a férjét...verd ki a fejedből.
Sziasztok!
Tudom, tudom, csütörtökre ígértem, de közbe jött néhány dolog így nem tudtam befejezni akkorra a fejezetet. Így is nagyon szégyellem magam mert nagyon rövid és mondhatni eseménytelen is, valahogy most ezt nem éreztem át. A következőre mindenképp több időt fogok fordítani, de ebből most csak ennyit tudtam kihozni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése