Nina szemszög...
Mikor felébredtem egy idegen nő állt az ágyam végén. Lassan felültem és hajamat igazgatva néztem rá.
- Ki maga?- kérdeztem halkan.
- A nevem Alice McAdams.- mosolygott rám. McAdams?
- Az igazgató úr édesanyja? Mondta, hogy eljön hozzám de nem tudtam, hogy ilyen hamar.
- Zavarlak most? Jöjjek vissza máskor?
- Nem kell. Maradjon csak, jobb túl esni rajta.- mondtam halkan. Leült az ágyam melletti székre és mosolyogva végig simított a kezemen.
- Mikor a fiam elmondta mi történt veled, hogy mennyi rossz ért mostanában sajnáltalak. Aztán elmondta, hogy én beszélhetnék veled mert talán jót tesz ha valaki olyannal beszélsz aki hasonló dolgokon ment keresztül.
- Én nem tudom jót tesz-e majd. - rántottam meg a vállam.- De hallgatom.
- Hány éves vagy, kedvesem?
- Huszonnyolc, és maga?- kérdeztem vissza mire nevetni kezdett.
- Hatvankettő.- mosolygott kedvesen. Tudom hogy illetlenség megkérdezni de csak úgy kicsúszott.
- És hány éves a fia?
- Harminchét.- mosolygott.
- Értem.
- Negyven éves voltam mikor a férjem meghalt.
- Hogy tudta átvészelni?
- Ott volt a fiam Aaron. Tizenöt éves volt, az apja volt a mindene, felnézett rá és imádta őt, mindent megtett azért, hogy büszkévé tegye őt. Kitűnő tanuló volt és emellett vigyázott rám, mindenben segített amíg Peter külföldön szolgált. Aztán egy nap két katona kopogott be és elmondták hogy a férjem egy bombázás során meghalt. Én összetörtem.
- Tudom milyen érzés.- mondtam mire bólintott.
- Azt hiszem napokig csak a sarokban gubbasztottam és Peter képét nézegettem. Zokogtam, vagy kiabáltam, könyörögtem Istenhez, hogy adja vissza nekem. Megtettem még ha tudtam is legbelül hogy ez nem lehetséges, hogy soha többé nem láthatom. Aaronra hárult minden tenni való. Iskola után hazajött, gondoskodott rólam, elvégzett minden házimunkát, főzött nekem és mikor este lefeküdt, hallottam hogy sír. Annyiszor beakartam hozzá menni, megvígasztalni, de nem tudtam mit tehetnék, mit mondhatnék neki amitől könnyebb lesz elfogadnia a történteket, az apja halálát. Nem tudom mit mondhattam volna mikor még én magam sem értettem , én sem tudtam hogy miért történt. Hogy magyarázhattam volna el a történteket egy tizenöt éves fiúnak aki mindennél jobban szerette az apját?- tette fel a kérdést ami igazából nem is volt kérdés.
- Mit tett?
- Időt adtam neki. Hogy lenyugodjon, hogy megpróbálja feldolgozni. És ezzel időt adtam magamnak is azt hiszem. Egy nap, két hónappal a temetés után a fiam elém állt és aztmondta: “ Anya , majd én vigyázok rád. Én sosem hagylak magadra. Orvos leszek, ahogy apa is akarta és büszke lesz rám, és te is az leszel. Nem kell többé félned, mert én nem megyek el.” Csak tizenöt éves volt. Nekem ő adta vissza az élni akarásomat. Belőle merítettem erőt.
- Mit érzett mikor tudatosult magában hogy a férje nincs többé?
- Úgyéreztem a szívem és a lelkem darabokra törik. A tudat, hogy nem látom többé és nem jön haza...úgy éreztem vége az egész életemnek. Te is így érzed, nem igaz? Hogy nincs miért tovább élned.
- Mi tagadás, már csak a munkám van meg.
- És a családod, a barátaid.
- Ők nem pótolják a férjemet. Nem akarom végig nézni ahogy a nővérem megszül és boldogan dajkálja a kislányát, nem akarom látni ahogy újdonsült boldog családként élik az életüket.
- Talán most még így fogod fel de szükséged lesz rájuk, hosszú távon csak rájuk számíthatsz majd.
- Nem akarom tönkre tenni a boldogságukat. Elfogadhatom a segítségüket de mit tudok én nyújtani nekik a fájdalmon kívül? Semmit. Mind azt akarják, hogy lépjek tovább, hogy ne csak magammal foglalkozzak. De nekem ez nem megy olyan egyszerűen. Nem tudják mit érzek. Talán szeretik őt de nem úgy mint én.
- Hát persze, hogy nem. Az elvárás, hogy összeszedd magad a részükről most nem tűnik reálisnak. Ezt tudom jól. Mikor Peter meghalt és a barátaim azt kérték tőlem hogy lépjek már túl rajta, megtudtam volna őket fojtani, hisz mit tudtak ők az én fájdalmamról.
- De magának ott volt a fia, nekem senkim nincs akiért érdemes lenne élnem.
- De van...
- Ki?
- Te magad kedvesem. Mert eljön még az idő mikor valaki mellett megtalálod a boldogságot. Talán néhány hét vagy hónap. Talán egy-két év. De fiatal vagy és előtted áll az egész élet.
- Maga rálelt a boldogságra?
- Mondhatni. Mikor Aaron lediplomázott és dolgozni kezdett egyedül maradtam. Ő már javában élte a saját életét, alakította a sorsát, én meg ott voltam, magányosan. Egy vasárnap a mise után találkoztam Adammel. Ő Aaron egyik professzora volt az egyetemen és megkedveltük egymást.
- Mi történt?
- Megszerettem, de korántsem voltam olyan szerelmes belé mint Peterbe. És ezt ő is tudja, és elfogadja. Nagyon toleráns volt velem és mellettem állt. Lassan és óvatosan közelített míg végül úgymond beadtam a derekamat. Együtt élünk, megértjük és elfogadjuk egymást. Ő biztonságot nyújt nekem, már nem vagyok egyedül.
- Szóval ez vár rám? Egy megalkuvás? Bele törődés?
- Nem, ez az én történetem. Te talán találkozol még valakivel aki olyan heves érzéseket ébreszt benned mint a férjed.
- Kizárt.
- De lehetsz még boldog kedvesem, lehet családod, gyermeked, egy férjed aki megóv minden rossztól. Valaki aki mellett nem félsz gyengének lenni, aki védelmezően köréd fonja karjait és te biztonságban érzed majd magad.- simogatta karomat. Nyeltem egy nagyot, borzalmas volt, bele gondolni hogy mással legyek. Végig folyt egy könnycsepp az arcomon. Szeretem Tomot, és örökké szeretni is fogom, ebben biztos vagyok, és olyan nehéz elképzelni azt, hogy egy nap mást is közel engedhetek majd magamhoz.- Tudom most ijesztő volt ezt hallani de ne félj, sokan állnak melletted. Most már én is, persze ha szeretnéd. És ott van a családod, tudom jelenleg nem akarsz velük beszélni de idővel ez majd megváltozik és ők akkor is ott lesznek, csak kikell nyújtanod a karod értük.- mosolygott rám. Lehunytam szemem és vettem egy nagy levegőt. Könnyeim utat törtek maguknak, beült mellém az ágyba és átkarolta vállamat.- A sírás jó, megkönnyebbülhetsz egy kicsit.
- Már rég kikellett volna száradnom annyit sírok.- húzódtam el.
- Emiatt azt hiszem nem kell aggódnod..- mosolygott kedvesen.- Tudod a fiam is aggódik érted.
- A fia... Jó embernek tűnik, ugyan nem ismerem annyira.
- Több annál. Csodás ember aki átélt rossz dolgokat amik csak erősebbé tették, de most fél nyitni az emberek felé.- mosolygott rám jelentőség teljesen.- Ti ketten sokban hasonlítotok.
- Igazán?
- Igen. Talán segíthetnél neki egy kicsit kimozdulni a csigaházából.
- Én?
- Csak beszélgess vele.- mondta mire már szóra nyitottam a szám mikor kopogtak.
- Szabad.- pillantottam az ajtóra. Azt mondják az emlegetett szamár mindig megjelenik.
- Zavarhatok?
- Hogyne fiam- virult ki Alice.
- Anya elég későre jár, haza vigyelek?
- Nem, kocsival vagyok.
- De nem fáradtál el?
- Ugyan miben? Itt ültem és beszélgettem, nem vagyok fáradt.- mondta mire én elmosolyodtam.
- Jól van.
- Akkor én megyek is. Te fiam mikor végzel?
- Úgy fél óra múlva. Megvársz?
- Dehogy, megyek haza, te meg majd mész a saját lakásodba úgyis, akkor meg minek várjak? Különben egy kis társasági élet rád férne már, hogy néz ki az arcod? Mi ez a szakáll meg az a szénakazal a fejed tetején?- savazta a fiát Alice, én meg csak nevettem a doki arckifejezésén.
- Nézz csak oda fiam, ez a lány nevet.- nézett rám csodálkozva a nő. A doki is mosolyogva pillantott rám. Csak sóhajtottam és lesütöttem a szemem. Mire észbe kaptam már csak ketten voltunk a szobában. Alice elment. Hallottam, hogy elköszön de olyan lassan reagáltam, hogy mire észbe kaptam már elment.
- Szóval... Sikerült beszélgetnie az anyámmal?
- Igen. Nagyon erős nő.
- Az biztos. Nem ismerek nála erősebbet. Jobban érzi magát, Sabrina?
- Talán, nem tudom.
- Értem. Talán jobb ha most elmegyek és hagyom pihenni.- mondta majd elindult, az ajtót nyitotta mikor kiszakadt a hang a torkomból.
- Maradhatna...beszélgetni. - mondtam. Ebbe még én sem halok bele, úgyis csak halálra unnám magam, de szerencsére holnap haza mehetek.
- Beszélgetni akar? Na jó mit mondott magának az anyám?
- Semmi különöset...de ha nem szeretne beszélgetni menjen csak.
- Nem, vagyis maradok szívesen. Csak meglepett, de akkor hol kezdjük, miről szeretne beszélgetni?
- Mesél a gyerekkoráról?
- Jajj ne, anya előadta a szuper gyerek sztoriját?- nevetett kínosan.
- Nem igaz?
- De igen, minden szava igaz csak utálom ha rólam beszél.
- Csak megemlítette. És nincs oka szégyenkezni, amit tett igazán csodálatra méltó. Kevés tizenötéves lenne rá képes.
- Nem tudom, én csak úgyéreztem vigyáznom kell rá.
- És ez nagyon is becsülendő.- néztem rá majd felhúztam lábaimat.
- Várja hogy haza menjen ugye?
- Igen, nagyon.
- Nem tesz semmi butaságot?
- Nem.
- Megígéri?
- Meg.
- Nos, fura lesz hogy nem lesz itt...
- Hétfőn jövök dolgozni.- mosolyodtam el.
- Biztosan készen áll rá? Nem akar még inkább pihenni?
- Az lesz a pihenés, a munka. Szükségem van rá, arra hogy valami érdemlegeset tegyek.
- A kis betegei örülni fognak. És mindenki támogatni fogja.
- Csak azt kérem ne bánjanak úgy velem mint egy hímes tojással. Ne kivételezzenek velem, hagyják hogy minden olyan legyen mint azelőtt.
- Nagyon szeretném ha a régi lenne Nina. Maga valahogy fényt hoz ebbe a kórházba, a gyerek osztályra. Tudja hogy varázs mosolya van?
- Tessék?
- A kollégái, az ápolónők és orvosok úgy vélekednek magáról mint egy angyalról. Azt mondják olyan kisugárzása van ami a legkétségbeesettebb szülőt vagy épp beteg gyermeket is rögtön megnyugtatja. És az ilyen ritka...
- Köszönöm, jól esik, hogy ilyen jó véleménnyel vannak rólam.- mondtam. Ő lehajtotta fejét és sóhajtott.- Kérdezhetek valami személyeset?
- Csak hajrá.- mosolygott rám.
- Az édesanyja mondta hogy már harminchét éves..
- Te jó ég, úgy mondja mintha egy vén trotty lennék.
- Nem, nem úgy értettem. Csak miért nincs még családja?
- Hát ez tényleg személyes.- nevetett.
- Nem kell rá válaszolnia, csak felmerült bennem.
- Ennek komoly oka van, amiről nem szeretek beszélni.
- Persze, megértem, nem bízik bennem.
- Dehogynem, vagyis nem erről van szó, csak ez a téma eléggé a gyenge pontom.
- Akkor ne beszéljünk róla, tényleg nem akartam tolakodó lenni.- mondtam mire elmosolyodott.
- Na jó, hogy csinálja ezt?- könyökölt az ágyamra és kezeibe temette arcát. Nem igazán értettem, hogy mire mondja vagy, hogy mi ütött belé.
- Ha megmondja mit akkor talán tudok válaszolni. Nem értem...
- Magával beszélgetni Sabrina... Van ez az érzés, hogy megnyílhatok.
- Azt mondják jó hallgatóság vagyok.- mondtam mire rám mosolygott.
- Ha most elkezdenék mesélni, egész éjjel itt ülnénk.
- Mint mondtam nem muszáj.- ráztam fejem. Ő végig simított kézfejemen majd elmosolyodott.
- Ígérje meg, hogy egyszer ha készen állok elmondani meghallgat.
- Rendben. Megígérem.- mondtam. Felállt és lenézett rám. Elmosolyodott.
- Hogy érzi magát?
- Hát nem is tudom. Jobban mint pár órával ezelőtt. Az édesanyja sokat segített.
- Ennek nagyon örülök de... Most már tényleg jobb ha megyek és hagyom pihenni.
- Dr. McAdams..
- Mondja Sabrina..
- Köszönöm.
- Ugyan mit?
- A segítő kezet..- mondtam váll rándítva.
- Ugyan, bármikor, szívesen.- mondta majd gyengéden magához ölelt. Lehunytam a szemem és sóhajtottam.
- Mit gondol, jobb lesz egyszer? Az édesanyja szerint igen, de biztos lehetek benne? Megfogok gyógyulni?- kérdeztem. Végig simított karomon majd vett egy nagy levegőt.
- Igen. Megfog gyógyulni.- mondta halkan.
-
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése