2 / Hiányzol...

Nina szemszög...

Peter egész viziten a nyomomban volt, figyelte minden mozdulatomat, szavamat ami nagyon zavart de tudtam hogy nem küldhetem el. Elkell viselnem hogy minden döntésembe bele szólhatnak. Persze tudom hogy feleslegesen nem fognak kötekedni de akkor is kiborító érzés.

Körbe jártuk az összes kis beteget, néhányuk szüleivel is találkoztam, tudtunk váltani pár szót majd a végén az ügyeletes szobába indultam de Peter beugrott elém így megtorpantam.

- Szóval hogy érzed magad?

- Egyszerűen valami frenetikusan. Hogy is érezhetném magam.- grimaszoltam.

- Úgyértem hogy újra itt vagy és dolgozol...- simított végig karomon.

- Ne haragudj csak feszült vagyok. Jó itt lenni.

- Hiányoztál már.

- Nekem is hiányzott hogy itt legyek, de most nem érzem teljes embernek magam itt, az hogy elvettetek mindenféle döntési jogot tőlem, olyan mintha csak valami rezidens lennék aki tegnap kezdte a gyakorlatát.

- Nem kiszúrni akartunk veled, csak látni akarjuk, hogy tényleg képes vagy- e...

- Tudom, ellátni a feladataimat és jó döntéseket hozni.- bólogattam majd sóhajtottam. - Nem kell magyarázkodnod... Megyek és kezdek magammal valamit.

- Nina, van kedved velem ebédelni?

- Nem hiszem hogy lesz étvágyam, de köszönöm.- mondtam majd kikerültem és tovább haladtam a folyosón.

Egésznap csend volt az osztályon. Érkezett egy új beteg de attól eltekintve nyugis napunk volt. A kislányt ellátva a nővérpulthoz mentem ahol Rose, Claire és Jenny nevetgéltek.

- Nina, Rose és én lemegyünk kávézni, nincs kedved csatlakozni?- mosolygott rám Jenny.

- Nem köszönöm, majd máskor.- írtam alá a kezelési lapokat.

- És hozzunk esetleg valamit a büféből?

- Nem kell, úgyis nem sokára megyek haza.- mosolyogtam majd elindultam az ügyeletes szoba felé. Már elmúlt négy, csak egy óra és mehetek haza. Mikor beléptem a szobába csörögni kezdett a benti telefon. Micsoda időzítés részemről. Az asztalhoz léptem és felvettem a kagylót.- Dr. Davis.- szóltam bele.

- Itt Dr. McAdams... Feltudna jönni az irodámba?

- Igen, hogyne. Indulok.- mondtam majd letettem és mobilomat eltéve indultam el. A nővérpultnál Rosenak szóltam hogy hol leszek és mobilon elérhető vagyok. Na nem mintha rögtön engem riasztanának ha baj van. Az igazgatóhoz felérve rámosolyogtam Andiere de az nem viszonozta.

- Mehetsz, már vár.- mondta komolyan. Nem igazán értettem mert az előtt jóban voltunk. Bár ő csak helyettesíteni szokott itt, mert alapvetően a jogi osztályon dolgozik, talán az lehet a baj hogy nem akart helyettesíteni.

- Köszönöm.- mondtam majd benyitottam az irodába.

- Jöjjön Sabrina.- állt fel az igazgató.

- Miért kellet jönnöm? Csináltam valamit esetleg?

- Mindent jól csinált.

- Akkor azt akarja elmondani hogy nem fognak tovább ellenőrizgetni.

- Neeem..- nevetett halkan.- Üljön le.- mutatott az asztala előtt álló székek egyikére. Leülve vártam hogy bele kezdjen de nem szólalt meg.

- Szóval, miért is vagyok itt?

- Sabrina, tudja hogy Peter el akar menni?

- Nem, hová?

- Önálló rendelőt akar nyitni.

- Ohh, nem tudtam. Fogalmam sem volt arról hogy ilyen tervei vannak, bár tény hogy mostanában nem nagyon beszélgettünk.

- Megleszek lőve osztályvezető nélkül.

- Nem kérheti hogy én...

- Pedig ezt akartam. Ön egy ideig betanult mellette.

- Nem tudnám elvezetni az egész gyerek osztályt. Amíg arról volt szó hogy Peter jobb keze, oké, hogy lesznek plusz feladat körök, de az hogy az egész osztály... Hogyan is gondolja hisz még a gyógyszer adagolást sem állíthatom be egyedül, rám bízna egy egész osztályt?

- Nem rögtön kellene, Peter 3 - 4 hónap múlva tervezi a távozást.

- Nem... Keressen valaki mást, nekem nem megy.

- Rendben, csak egy kérdés akart lenni. Nem erőszakolnám magára, csak gondoltam meg kérdezem hátha. De ezek szerint nem. Megértettem.

- Köszönöm. Nem akartam indulatos lenni vagy bármi csak egyszerűen nem érzem, hogy menne.- mondtam mire egy ideg csak bólogatott majd az asztalra támaszkodott.

- Milyen volt az első napja?

- Próbáltam vissza szokni.

- Peter azt mondta nyugis napjuk volt.

- Igen. Az volt. - mondtam halkan. Elegem volt már a napból csak haza akarok menni, csak felvenném Tom puloverét és lefeküdnék. Azt szeretném ha a csend körbe zárna, nyugalomra vágyom. Teljes nyugalomra.

- Mi a baj?- kérdezte halkan.

- Semmi, miért kérdezi?

- Könnybe lábadtak a szemei. Rosszul van?

- Csak egyedül és olyan üresnek érzem magam belül. A mellkasom kong az ürességtől. Elmúlik ez valaha?

- Igen, el. Idővel.

- Mennyi idő kell hozzá?

- Talán csak hetek, de lehetnek hónapok és évek is.

- Fel hívtam a nagy követséget...

- Mondtak valamit?

- Azt hogy semmi nyoma, ha megtalálták rögtön értesítenek, de adtak egy másik számot, a bázisuk számát ahol voltak, hogy talán ott többet tudnak segíteni.

- És tudtak?

- Nem. Csak annyit mondtak hogy már nem keresik de ha megtalálnák hívnak vagy felkeresnek. Felhagytak a keresésével. És ez csak egyet jelent,

- Mit?

- Nekem is felkell hagynom a reménykedéssel. Mi értelme mikor úgysem jön haza?- kérdeztem mire felállt és leült a mellettem lévő székbe. Nem mondott semmit csak kezemért nyúlt és megfogta azt.- Azt sem tudom ilyenkor mi a teendő.- nyeltem le könnyeimet.- Tartani kell jelképes temetést vagy bekell valahol jelenteni ? Mit kell tennem?

- Nem tudom de utána nézek ha szeretnéd. Bocsánat, ha szeretné. Bár szerintem nincs kötelező bejelentési kötelezettséged, hisz a katonaságnál tudják hogy eltűnt, ők már jelethették az illetékes szerveknek.- mondta mire kitörtek könnyeim és sírva bólogattam.

- Elnézést én csak, olyan nehezen tudom elhinni hogy vége.

- Tudom.- bólogatott . Én elengedtem kezét. Felálltam majd megigazgattam hajam.- Jobb ha megyek, lassan vége a munka időmnek és még átkell öltöznöm.- törölgettem arcom.

- Elkísérem, beszélnem kell Peterrel.

- Rendben.- mondtam halkan. Nagy levegőt véve indultam az ajtóhoz nyomomban az igazgatóval. Mikor Andie meglátott minket ugyanazzal tekintettel nézett rám. Komolyan nem értettem de az az igazság hogy nem is érdekelt. Szar napja van? Nekem is. Intéztem el ezzel az egy gondolattal. A liftbe beszállva megnyomtam a hármas gombot és a türkörnek támaszkodva vártam hogy megérkezzünk. Egy ideig együtt mentünk a folyosón majd az ügyeletes szobánál elköszöntünk.

Gyorsan átöltöztem majd ahogy ötöt ütött az óra eljöttem. Fogtam egy taxit és haza vitettem magam. Az üres házba belépve felsóhajtottam. Egy újabb este egyedül.

A hálóba lépve elővettem a kis füzetet és írni kezdtem.

" Tom!

Az első munkával telt nap mióta közölték hogy eltűntél. Borzalmas volt, nem éreztem azt amit régen, a vágyat a gyógyítás iránt, nem éreztem semmit a betegeimmel kapcsolatban és ez nem jó. Azelőtt mindenkihez más szálak kööttek de most még csak nem is érdekeltek. Elvégeztem a munkám, elláttam őket de ahogy kiléptem a szobájukból mintha nem is léteztek volna.

Azelőtt büszke voltam a kapcsolatra ami a gyerekek és köztem kialakult de most csak feszengtem a közelükben.

Nem érzem magam a réginek, már nem az az ember vagyok aki egykor voltam. Nem érzem hivatásomnak a gyógyítást és ez így nincs jól. Talán szünetet kellene tartsak, elutazni valahová. Ahol semmi nem emlékeztet a munkára vagy rád."

Mikor este álomra hajtottam fejem egy ideig csak kínlódtam. Sehogy sem tudtam elaludni, nem éreztem jól magam. Olyan kimerült voltam mint még soha talán. De ez nem fizikai volt, lelkileg sikerült olyan mélyre süllyednem hogy már fizikailag is megterhelő minden, még az elalvás is.

Kezembe vettem telefonomat és megnyitottam az üzeneteket.

" Hogy vagytok?"- írtam le majd elküldtem.

A válasz hamar érkezett.

" Hiányzol!"- írt vissza Lena. Ő is hiányzott nekem, de még mennyire. Bár azt utáltam hogy mind jobban tudták mi a jó nekem, de most annyira egyedül vagyok és hiányoznak a tanácsai.

" Te is nekem."

" Szeretnélek látni amint lehet"

" Dolgozom mindennap"

" nem kellene és ezt te is tudod. Nem vagy még rá kész"

" Minden rendben, elvagyok."- írtam le és küldtem de tudtam hogy igaza van.

" Hívj ha bármire szükséged van"

" Rendben, vigyázz magadra." írtam majd letettem a telefont és lehunytam a szemem.

**

Három nap telt el viszonylag eseménytelenül. Peter minden egyes viziten és vizsgálaton jelen volt ami egy idő után már nem is érdekelt. Teljesen elvonatkoztattama jelenlététől. Valójában csak próbáltam átvészelni a hetet valahogy. Leginkább magamba zárkóztam, a lányokkal sem beszélgettem. Ha kávézni hívtak nemet mondtam, ahogy az ebédekre is.

Délután behoztak egy kis lányt, Vanessát és őt láttam el mikor kicsit megszédültem. Gyorsan befejeztem majd az gyeletes szobába indultam, hogy kicsit leüljek, mikor már csak alig pár méter volt de akkor a nevemet hallottam.

- Sabrina várjon.- hátra pillantottam és az igazgató loholt utánam. Ne mááár. Megkapaszkodtam a fal mentén lévő korlátba és bevártam.- Csak gondoltam szólok hogy az anyám meglátogatni készül önt.

- Engem?- kérdeztem miközben jobban kapaszkodtam a korlátba.- De miért?

- Gondolom megkedvelte önt, és ha így van, mostantól le sem tudja vakarni magáról.- mosolygott mire csak bólintottam majd homlokomon végig simítottam.- Jól van?

- Igen, persze..- bólintottam de a következő pillanatban a földre estem..

- Jézusom, Sabrina.- fogta meg csuklóm.- Mi történt? Hall engem?

- Igen, egyszerűen csak, nincs semmi erő bennem.

- Eszik, iszik rendesen? Tud aludni éjszakánként?

- Hát persze..- hajtottam hátra fejem.

- Sabrina, komolyan mondom, meg fogom fojtani.

- Csak rajta, nem is fogok ellenkezni.

- Csak hogy tudja, még soha, egyetlen beosztottammal sem volt annyi baj mint magával.- mondta miközben felkapart a földről. Én megkapaszkodtam nyakába majd rámosolyogtam.

- Legalább van valami amiben kiemelkedően jól teljesítek.- suttogtam.

- Rose hozzon egy kis cukros oldatot és valami kekszet az ügyeletes szobába.

- Mi történt vele?- kérdezte ijedten Rosie, rá pillantottam.

- Látták enni vagy inni a napokban?

- Nem, mindig azt mondta, hogy már evett vagy ivott, elutasított minden meghívást.

- Rendben, hozza amit kértem.- mondta a doki majd tovább ment velem a szoba felé. Ott be nyitott majd az ágyhoz vitt ahol éjszaka le szoktunk pihenni. Behunytam szemem, az a szédelgés csak nem akart elmúlni.- Mikor aludt egy jót utoljára?

- Mi számít jónak?

- Legalább nyolc óra.

- Azt hiszem az utoljára itt a kórházban volt mikor a nyugtatót kaptam.

- Mennyit szokott aludni?

- 3-4 óra, azthiszem az megvan.

- Miket eszik?

- Nos, ezt is azt is.

- Eszik?- kérdezte de nem válaszoltam. - Igen?- biccentette oldalra fejét mire elnevettem magam.- Mi olyan vicces?

- Semmi, csak hogy így aggódik értem.

- Ez annyira humoros?- nézett rám komolyan mire az én arcomról is lehervadt a mosoly.

- Általában nincs étvágyam. Néha eszek egy kis gyümölcsöt, kekszet, vagy zabpelyhet, de nem igazán szoktam éhes lenni.

- Szóval nem éhes...- mondta majd csak bólogatott. - Ha ezt az anyám megtudja nem menekül.

- Tessék?

- Képes lesz mindennap ebédet hozni magának és megfogja várni amíg megeszi, velem is eljátszotta.

- Akkor ne mondja el neki.

- Kedves Nina, anyámnak az is elég lesz ha magára néz. Csont és bőr.

- Annyira azért nem vészes a helyzet.

- Szóval nem. Mikor felvettem az ölembe hallottam ahogy zörögnek a csontjai.- mondta mire ismét nevetnem kellett majd nagyot sóhajtottam és lehunytam a szemem.

- Igazgató úr, itt van amit kért.- hallottam Rose hangját.

- Köszönöm.

- Hogy van?

Le van gyengülve de túl éli, ha csak én meg nem fojtom.- mondta a doki.

- Miért csak ígérgeti?- kérdeztem miközben rájuk néztem.

- Jaj te lány..- lépett hozzám Rose majd hajam simogatta.- Ha az igazgató úr nem is majd én kitekerem a nyakad.- mondta mire elmosolyodtam.

- Egyértelmű hogy Sabrina nem tud magára vigyázni így kérem Rose, menjen fel a HR osztályra és kérje ki Timtől Sabrina aktáját.

- Minek az magának?- kérdeztem.

- Felhívom a családját.

- Miért?

- Hogy vigyázzanak magára.

- Máris hozom.- mondta Rose majd kiment.

- Ehhez nincs joga.

- De van.

- Nem akarom hogy a nyakamon lógjanak.

- Én meg nem akarom így látni.

- Ne nézzen rám.

- Azt nehezen bírnám ki.- mosolygott rám mire csak kinyitottam a számat hogy elküldöm a fenébe de hang nem jött ki a számon. Csak tátogtam mint egy hal.- Nem rosszat akarok önnek. A nővére már így is hívott a héten.

- Mit akart?

- Tudni, hogy hogy van. A szüleivel beszélt mostanában?- kérdezte mire elfordítottam fejem.- Talán még azt meg is értem hogy az anyját nem akarja látni, a történtek után, de hogy az édesapját sem. Ha jól tudom ő végig támogatta magukat. Kiállt maguk mellett.

- Nem akartam, hogy sajnáljanak.

- Így most inkább aggódjanak.- bólogatott.- Na jó, segítek felülni, ezt meg kell innia.

- Nem, kizárt, látom hogy a gyerekek hogy reagálnak rá, utálják.

- Nem érdekel, megissza és kész.- mondta majd segített felülni. Én négy korttyal lehúztam a löttyöt majd összeszorítottam a számat.

- Ez. Undorító.- néztem rá.

- Tudom, egyen néhány kekszet.- tartotta a zacsit mire kivettem párat és elrágcsáltam. Hátamat a falnak támasztottam és kezdtem érezni, hogy visszatér belém az erő.

- Szóval miért nem alszik eleget?

- Nem tudok, nem tudok elaludni.

- Rá gondol?

- Igen.- mondtam mire bólintott.

- Ha úgyérezné, hogy már nagyon nem bírja, én szívesen meghallgatom.- tett tenyerembe egy névjegykártyát. - Éjszaka is.

- Nem fogom éjjel zaklatni.

- Tegye csak el nyugodtan, sosem tudhatja mikor lesz rám szüksége.- mondta miközben elmosolyodott.

- Most már nagyon szeretném meg ismerni a történetét.

- Arra még várnia kell.- paskolgatta meg kézfejem.

Lena szemszög...

Már épp indulni készültem az ultra hangra mikor megcsörrent mobilom. Letettem táskám és megtámaszkodtam a fotelban.

- Lena Williams..- szóltam bele az ismeretlen szám láttán.

- üdvözlöm Lena, én dr. Aaron McAdams vagyok, a kórház igazgatója ahol a húga dolgozik.

- Üdvözlöm, történt valami vele?

- A húga ma rosszul lett, ne aggódjon, semmi komoly, csak épp nem eszik és alig alszik amit a szervezete annyira nem preferál így legyengült egy kicsit. Most jól van, ezt bizonyítja hogy szemforgatva várja hogy a lényegre térjek.

- Akkor tényleg jól van. - kuncogtam.

- Nem tudom önök hogy vannak vele, de szerény véleményem szerint Sabrinának felügyeletre van szüksége, valakire aki ellenőrzi hogy rendesen evett-e, alszik-e, aki gondját viseli.

- Találja még azt is ki, hogy pelenkázni kell.- hallottam ahogy a hugi felhorkant a háttérben így ismét elnevettem magam.

- Igaza van doktorúr, de Nina szó szerint elzavart mindenkit, magába zárkózott.

- Azt hiszem ezt már bánja. Megoldható lenne hogy esetleg egy ideig önökkel éljen?

- Mi, tegye le a kagylót most rögtön.- magyarázott Nina.

- Megoldható de csak ha ő is akarja.

- Szüksége van magukra.

- Mi szeretettel várjuk, bármikor. A férjem, Kevin érte is tud menni..- néztem az épp belépő Kevinre. Érdeklődve nézett rám.

- Az tökéletes lenne. Úgyis hamarosan lejár a műszakja is.

- Akkor küldöm.

- Megvárom Sabrinával, hogy ne tudjon elszökni.

- Látom ki ismerte.

- Nos, nem volt nehéz..- nevetett.- Várom a férjét.

- Rendben, és köszönöm.- mondtam majd letettem.

- Ki volt az? És hové kell mennem?

- Mit szólnál ha Nina ide költözne egy időre?

- Örülnék, de ezt hogy sikerült elérni nála.

- Hát...nem tudom, kérdezd az igazgatót. Ma rosszul lett mert nem eszik és alszik.

- Jellemző rá. Akkor mi a feladatom?

- Vidd haza, szedjetek neki össze néhány holmit majd hozd ide. Addigra én is haza érek az ultrahangról.

- Jól van, akkor lesem vetközöm, indulok is.

Kevin szemszög...

Valamennyire emlékszem az igazgatóra de annyira nem maradt meg így nem is értem hogy érte el Ninánál hogy nyisson felénk. Az is lehet hogy fenygetéssel, hogy különben kirúgja, kitudja, bármit el tudok képzelni.

A kórházba érve a harmadikra mentem. A nővérnek gyorsan elmondtam kihez jöttem és útnak is eresztett a folyosó végébe. Ott kopogtam az ügyeletes szoba ajtaján.

- Szabad..- jött egy férfi hang.

- Heló.- nyitottam be lassan majd beléptem.- Szia Nina, ön pedig bizonyára dr. McAdams.

- Igen.- fogtunk kezet.

- Szóval a kishölgy mit csinált már megint.- néztem az ágyon török ülésben ülő Ninára.

- Semmi rosszat, csak nem hajlandó magára figyelni.

- Ez nem akkora újdonság, tudja, Nina eléggé eltudja hagyni magát.

- Na jó, én is itt vagyok.- pattant fel majd cipőjbe bújt.- Indulhatunk.

- Holnap szeretettel várjuk, pihenje ki magát.- mondta a doki mire Nina szúrós tekintettel nézett vissza rá majd kiment.

- Nem egyszerű eset... Érdeklődik esetleg iránta?- kérdeztem mire a doki nyelt egy nagyot.

- Nem, én csak, aggódom érte.

- Higyjen nekem, jobban is jár. A Williams lányokban van egy eldugott kis chip ami tuti akkor aktiválódik mikor a legkevésbé várja. Arra vannak kódolva, hogy az idegrendszerét kikezdje, csak jól jár amíg nincs vele. Azt hiszem az anyjuktól örökölték.- mondtam mire felnevetett.

- Nina elbűvölő nő de ... Tudom min megy keresztül, nem fogok kikezdeni vele.- mosolygott mire csak bólintottam.

- Pedig jó srácnak tűnik.- veregettem meg vállát.

- Köszönöm.- nevetett.

- Na megyek mert még elköti a kocsimat. Viszlát doki.

Sziasztok! 
Nos ez lett volna a következő rész.🤗
Mit gondoltok, Aaron meddig tudja tartani a távolságot? És Ninának feltűnik majd a doki viselkedése?🤔🤔
Puszi💜