- Peter már hívott Nina, elmondta nagy vonalakban a történeted. Örülök hogy úgy döntöttél eljössz hozzám.
- Nem igazán tehettem mást, ugyanis nem engednek dolgozni amíg te nem látsz normálisnak.
- Te normális vagy, csak amiket átéltél, nos az a legerősebb embert is megrázná így biztos ami biztos nem árt ha rád nézek.
- Na jó akkor mit akarsz tudni.
- Helyezkedj csak el, nyugodtan, kényelmesen, le is fekhetsz.
- Ha nagyon szeretnéd...- feküdtem le. megigazítottam fejem alatt a párnát és felhúztam lábaimat.
- Mesélj Nina, mesélj az érzéseidről.
- Hiányzik. Minden nap, minden percében hiányzik. És nem értem miért vették el tőlem. Ő olyan jó ember, sosem ártott szándékosan senkinek. És nem értem hogy őt miért kellett bántaniuk. Tudod , elég sokáig tartott míg egymásra találtunk. de mikor végre együtt voltunk minden olyan tökéletes volt.
- Elmondod hogy jöttetek össze,
- Tomot már tizenhat éve ismerem. Még gyerekként ismertem meg a suliban és rögtön jóban lettünk, a legjobb barátom lett, imádtuk egymást. Együtt lógtunk, tanultunk, mindent együtt csináltunk. Évek teltek el, vége lett az általánosnak, a közép iskolának és az egyetemhez elérkezve elváltak útjaink. De persze tartottuk a kapcsolatot, találkoztunk, csak nekem az orvosi miatt semmi időm nem volt. Azt sem tudtam mi folyik körülöttem, csak tanultam és tanultam. Közben Tom lediplomázott és beállt a katonaságba. A diploma osztómon láttam legközelebb majd csak félévente mikor haza jött. Aztán egy ilyen haza térésénél, találkoztunk és én épp akkor akartam lezárni Greggel a kapcsolatomat. És ő felajánlotta hogy költözzem hozzá. Imádtam az ötletet mert így megtörtént a költözködés. Amit senki nem tudott hogy közben volt egy pasi, Ben akivel úgymond viszonyom volt, és Tom türelmesen várt rám, továbbra is.. Végig nézte éveken keresztül hogy randizgatom és kapcsolataim vannak, észre sem vettem mit érez...de akkor mikor kikísértem a reptérre megcsókolt. Félévig leveleztünk és bele szerettem. Mikor haza jött megváltoztatott mindent, felforgatta az egész életemet, kinyíltam még a családomat is megszerettem. Neki köszönhetően lazább és spontánabb lettem. Tudtam hogy ő az igazi így mikor megkérte a kezem boldogan mondtam igent. Hat hétig volt itthon és az esküvő után még nászútra is mentünk. Majd vissza utazott és ...vége a történetnek.
- Szerintem koránt sincs vége a történeteteknek. Egy ilyen szerelem nem érhet így véget. Olyan romantikus ahogy kialakult a kapcsolatotok..
- Romantikus...igen. De hogy hihetnék abban hogy haza tér hozzám?
- Amíg nem érkezik halálhíre addig van remény.
- Mindenki ezt mondja.
- Hinned kellene nekik.
- Azért mondjátok, hogy elhiggyem, aztán szép lassan magam mondjak le róla, igaz? Hogy lassan de biztosan elfogadom majd az elvesztését és akkor már nem fog fájni. - mosolyodtam el.
- A veszteségeket el kell fogadnunk.
- Tudom én azt jól. De olyan nehéz. Ha arra gondolok, hogy sosem láthatom többé, nem láthatom a mosolyát, ahogy rám néz és szemei pajkosan csillognak. Hogy nem hallhatom a nevetését vagy ahogy felsóhajt... A terveinknek annyi, gyerekeket nagy családot akartunk és bele gondolni is ijesztő hogy egy nap, talán mással vállaljak gyereket és alapítsak családot Ijesztő ez az egész, félek .
- Tom is azt akarná, hogy boldog légy.
- Igen, tudom. Ő megkért, hogy lépjek tovább ha halál hírét kapnám, csak talán nem gondolt bele hogy ez mennyire nehéz lehet... Nem tudom mit gondolt..., még ha nem szeretném ennyire akkor is nehéz lenne..
- Tudod Nina, az első és legfontosabb hogy ne taszítsd el a barátaidat és a családodat. Ilyenkor olyan emberekkel kell lenned akik szeretnek és át tudnak segíteni a nehéz időszakon.
- Nem hiszem hogy túl sokat tudnának segíteni. Azzal hogy sajnálnak és Tom eltűnésén keseregnek nem segítenek nekem.
- Adj nekik időt, nekik ez, hanem is pont annyira, ugyanúgy fáj mint neked.
- Lily, nem vagyok bolond ugye?
- Nem vagy az.
- Mit gondolsz? Mennyi ideig tart ez a fájdalom? Meddig fogom még úgy érezni hogy haldoklom legbelül?
- Amíg el nem fogadod a tényt, hogy annak az esélye, hogy Tom haza tér minimális. Egy szép napon úgy ébredsz hogy már nyitottabb leszel az újra.
- Az újra?
- Egy új barátságra, kapcsolatra, szerelemre...
- És ha nem, ha éveken keresztül úgy ébredek fel hogy csak őt várom és ő rá gondolok? Mi van ha ez lesz és elszalad mellettem az élet?
- Ennek elég kicsi az esélye. - mosolygott rám.
A folyosón haladva figyeltem a munka társaimat. Mind beteggel voltak így csak intettek egyet és mosolyogtak rám. Peter irodájához értem és bekopogtam.
- Szabad.- hallottam meg hangját így benyitottam viszont nem volt egyedül.- Sabrina...
- Elnézést, nem akartam zavarni visszajövök később.
- Dehogy én már megyek is. Jöjjön csak Sabrina.- mosolygott rám az igazgató.
- Nekem jó később is.-
- Tényleg, maradjon.- jött közelebb.- Hogy érzi magát?
- Sokkal jobban. Lilytől jövök.
- Örülök, hogy jobban vagy Nina, nagyon hiányzol már nekünk..- ölelt magához Peter.
- Ti is nekem.- simogattam hátát. Jó volt Peter közelében lenni, az elmúlt néhány napban ő volt az egyetlen aki mellett biztonságban éreztem magam. Mikor elengedett rá mosolyogtam.
- Nina, örülök hogy kezdi jobban érezni magát.- mondta az igazgató mire ránéztem.
- Köszönöm.
- Amint megkaptam Lilytől a jelentést, hogy alkalmas a munkába állásra kezdhet is.. Most megyek, beszélgessenek csak.- mondta mire bólintottunk. Ahogy kiment Peter a kanapéra mutatott. Helyet foglaltam majd mellém telepedett.
- Borzalmasan festesz..
- Köszönöm az őszinteséget, borzalmasan is érzem magam.
- Mi volt Lilynél?
- Finoman szólva azt mondta amíg tudok kapaszkodjak abba a pár százalékba, de egyértelmű hogy csak azért mondta mert ő is tudja hogy idővel elfogom fogadni és felfogom dolgozni hogy már nincs velem, hogy többé nem látom őt.
- Te mit gondolsz Nina?
- Azt hogy utálom az életemet, elvesztettem a hitemet, és nem látok esélyt arra hogy valaha is boldog legyek nélküle. Ő volt a mindenem és nincs többé.
- Idő kérdése de lehetsz még boldog, ebben biztos vagyok. A nővéreddel beszéltél?
- Nem és nem is akarok vele beszélni. Nem akarom őket látni. Egyiküket sem.- mondtam mire Peter elgondolkozott.
- Beszéltem vele telefonon. Aggódnak érted nagyon.
- Értem de nem segítenek azzal hogy a nyakamban lihegnek. Hogy folyamatosan elmondják mennyire sajnálják. Ha rájuk nézek nem tudok másra gondolni csak hogy mennyire egyedül vagyok. Látni ahogy Lena az utolsó napokat átvészeli, ahogy Kevin boldogan várja a kislányukat. Ahogy apa az unokáját várja, azért sem jó ha én a közelükben vagyok, nem akarom elrontani a boldogságukat.
- Szerinted ők nem szenvednek?
- De , biztosan szenvednek de nem úgy mint én. Könyörgöm Peter Tom az én férjem volt, én voltam a felesége és nem ők. Még ha szerették is, nem úgy mint én. Nem olyan volt a kapcsolatuk vele mint nekem. Ne akarj ebbe bele szólni, ne akarj jobb belátásra bírni mert csak azt éred el hogy téged is elkerüllek. - mondtam mire bólintott. Lassan felálltam és sóhajtottam. – Nos a lakosztályomban leszek.- sétáltam ki az irodából. Mint egy szellem úgy suhantam végig a folyosón a liftig. A lányok jól megnéztek, talán meg is akartak szólítani de olyan határozottan néztem a másik irányba hogy talán úgy vélték jobb ha hagynak.
A szobámba lépve lehunytam a szemem. Az ágyhoz botorkáltam és lefeküdtem. magamhoz öleltem a mackót amit Lena hozott be nekem. Tomtól kaptam a nászutunkon, és megígértem neki hogy egy nap a kislányunk vagy kisfiúnk fog vele játszani. Ahogy erre gondoltam felsóhajtottam. A torkom kiszáradt és alig volt erőm megmozdulni. Csak feküdtem ott behunyt szemmel. A könnyeim kiszabadultak és útnak eredtek. Végig folytak arcomon és a macin landoltak. Véget ér valaha ez a szenvedés?
- Egyszer az anyukám azt mondta... nem minden mosoly őszinte és nem minden őszinte mosoly boldog..- hallottam meg az ismerős hangot. Nem nyitottam ki a szemem csak vettem egy nagy levegőt. – Szeretném ha megismerne valakit.
- Kit?- néztem rá.
- Az édesanyámat.
- Miért kellene őt megismernem?
- Az apám katona voltam egy bevetés során veszítettük el őt mikor tizenöt éves voltam. – mondta mire felültem. Szemébe néztem.
- Sajnálom.
- Köszönöm.- jött közelebb. – Felhívhatom?
- Miért ilyen kedves velem, nem értem. Komolyan egyetlen egyszer sem hallottam vagy láttam arra példát, hogy a kórház igazgatója ennyire sokat foglalkozott volna egy orvossal, egy szimpla orvossal. Miért törődik velem ennyit?
- Tudja Sabrina, a fájdalom mindnyájunkat elérte már valamilyen módon, én sem voltam alóla kivétel. Vannak nehéz idők amelyeken át kell vergődnünk, és ilyenkor nagyon jól jön egy kis segítség. Bárhonnan is jön az a segítő kéz el kell fogadnunk.
- Nem akarom feltartani...
- Nem tart fel, mára végeztem. Csak gondoltam benézek önhöz... Van kedve beszélgetni velem?
- Talán pszichológiából is doktorált?
- Nem, de mint mondtam, tapasztaltam dolgokat.
- Csak egy kérdésem lenne. Véget ér valaha is ez a szenvedés?
- Igen. Ezt bizton állíthatom.
- Foglaljon helyet.- tettem le a macit és felültem török ülésbe.
- Beszéltem Lilyvel...
- És mit mondott? Ön és közveszélyes őrült vagyok?
- Nem.- mosolyodott el. nahát, tud mosolyogni is, olyan ritkán lehet látni mint azt a bizonyos fehér hollót. - Azt mondta nem látja akadályát annak hogy visszajöjjön dolgozni. Azt mondta a fájdalma természetes és a viselkedése sem elítélendő vagy kivételes. Mindenki aki hasonlót él át kicsit belebetegszik. Van akinél erősebben van akinél alig észrevehető...
- És mikor jöhetek vissza?
- Mit szólna a hétfőhöz?
- Az... nagyon jó lenne.
- De egy ideig csak felügyelet alatt dolgozhat, az esetleges problémák elkerülésére való tekintettel.
- Az mit jelent? Nem hozhatok önálló döntéseket? Mindenhez engedélyt kell kérjek?
- Nem lesz ez olyan vészes. Csak pár hétről van szó.
- Rendben, legyen, még mindig jobb mintha itt vagy otthon szenvednék az emlékeimbe merülve. - mondtam halkan.
Aaron / igazgató/ szemszög...
Mikor megérkeztem anyához nagyot sóhajtottam. Mióta eljöttem Sabrinától csak azon kattog az agyam, hogy mennyire nehéz neki és hogy segíteni akarok neki. Reméltem, hogy ha beszél anyával akkor valamivel jobban érzi majd magát.
A házba belépve sóhajtottam majd letettem táskám az előszobában és levettem cipőm.
- Fiam te vagy?
- Igen anya. - szóltam vissza. Hangja a konyhából jött így odaindultam.
- Minek köszönhetem a látogatást fiam?- fordult felém mosolyogva ahogy beléptem. Mindig elképedek azon, hogy hatvanon túl is milyen csinos még. Arca kipirult ami valószínűleg a sütőből áradó melegnek volt köszönhető. Anya házi csokis keksze verhetetlen az éves templomi süti vásáron, hát persze hogy most is arra készül.
- Meg sem látogathatom az én anyukámat?
- Szóval azért autókáztál ide hogy megnézd hogy vagyok?
- Hát persze...miért mit gondolsz miért?- támaszkodtam meg a pultban előtte.
- Nem is tudom. Valamiért azt sejtem, hogy egy nő van a dologban. - simogatta mellkasom. Elmosolyodtam mire anya csak felnevetett majd elfordult és a hűtőhöz libbent. Elővette a tejet és kitöltött egy pohárba. Ezután a csokis keksz következett majd engem leültetve hajolt közelebb. – Mesélj kicsi fiam...
- Van egy nő , egy kolléga.
- Igen? És csinos?
- Anya, ez most más... Vagyis csinos, persze, gyönyörű nő de esélyem sincs nála. Na meg nem is nagyon akarom hogy legyen.
- Megőrültél fiam, lassan három éve, ez így nem mehet tovább..
- Nem magam miatt jöttem, hanem miatta.
- Na jó, mesélj, mi van vele?
- A neve Sabrina. És a férje eltűnt. Katonaként kiküldetésen volt mikor felkelők egy csapata elvitte őt és azóta semmit nem lehet tudni, hogy él e még vagy meghalt esetleg.
- Szegény nő, mennyi idős?
- Azt hiszem huszonnyolc éves, és ami még súlyosbítja az amúgy is borzalmas helyzetét hogy a férje eltűnése előtt nem sokkal elvetélt.
- Jézusom...
- Akkor is kikészült egy kicsit de úgy tűnt a munka jót tesz neki, de most, össze omlott belül. Vissza akar jönni dolgozni ami a pszichológusunk szerint lehetséges is, mert nincs komolyabb baja csak gyászol de egyszerűen nem merem magára hagyni.
- Miért nem?
- Félek rossz döntést hozna egy kritikus szituációban vagy nem is tudom, elég egy picivel több fájdalom csillapító vagy egy félre nézett adagolási táblázat és komoly baja lehet a betegnek.
- És tényleg semmit nem lehet tudni a férjéről?
- Semmit, felkereste két katona és elmondták neki mi történt és bár holttestet még nem találtak szinte borítékolták hogy a férje meghalt. Azt mondták minden nappal csökken az esélye annak hogy életben van, mert vagy halálra kínozzák vagy kivégzik, vagy jól ellátják a baját és kidobják valahol a sivatagban ahol a túlélésre való esélye nulla. Én látom hogy próbál abba vékony kis cérnaszálba kapaszkodni hogy még nincs meg hivatalosan a holtteste, de néha elborul az elméje és csak zokog. Mindenkit eltaszított maga mellől, a nővérét, a szüleit, a barátait. Egyedül kuksol a kórteremben, és már azzal a kollégájával sincs olyan jóban akivel előtte nagyon jó barátok voltak. Nem tudom mit tehetnék. Ezért jöttem hozzád. A segítségedért.
- Én segítsek, de hogyan?
- Apa is úgy halt meg, kint valahol a sivatagban és te már tudod milyen érzés ez. Beszélhetnél vele, hogy a szeretett személy elvesztése után is van élet.
- Erről te is beszélhetnél vele. Miért nem mesélsz Sarahról?
- Nem...nem akarok. Nem akarom hogy mindent tudjanak rólam odabent.
- Attól hogy neki elmondod még nem tudja mindenkinek. De te épp úgy megtapasztaltad a gyászt int én, csak mások voltak a körülmények, de az érzések fiam, ugyanazok. A reménytelenség, a kilátástalanság, a hit elvesztése...
- Nem tudok vele beszélni erről, de mással sem.
- Sosem fogsz tovább lépni. Fiam, unoka nélkül kell meghalnom, úgyhogy azt látom egyedül vagy és a rég elvesztett szerelmed után sírsz.
- Csak három éve volt, nem olyan rég.- sóhajtottam lemondóan.- Beszélsz vele?
- Van más választásom?
- Nem igazán, szüksége van valamilyen útba igazításra és szeretném ha te segítenél neki és rávilágítanál hogy nem lökhet el magától mindenkit...
- Na mintha nálad nagyon hatott volna valamit a szent beszédem...- rázta fejét.- Na jó, holnap bemegyek hozzá. Hogy is hívják?
- Sabrina Davis...
Sziasztok!
Hétvége van így megérkezett a következő fejezet. 😁
Továbbra is várom a hozzászólásokat, ne féljetek kifejteni a véleményeteket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése