Aaron szemszög...
A szobáját elhagyva furamód nehéznek éreztem szívem. Nem tudom, hogy írjam le ezt az érzést. Mintha egy hatalmas kőszikla nehezedett volna a mellkasomra ami miatt még mozdulni is alig tudok. Megérintett a fájdalma, magamra emlékeztetett. Ahogy kijöttem megálltam és elgondolkoztam. Vártam pár percet majd benéztem a szobába az ablakon, lábait felhúzva ült és sírt. Hirtelen késztetést éreztem, hogy visszamenjek, de tudtam, hogy az hatalmas hiba lenne részemről. Nem kötődhetek jobban hozzá. Bármennyire is rossz látni ahogy sír és szenved... Talán az ölelésem váltotta ki belőle a sírást, az amit mondtam. Talán fél bele gondolni hogy egy nap képes lesz szeretni mást is a férjén kívül. Ismerem az érzést, tudom min megy keresztül. Mikor Sarah elment, mikor végleg kilépett az életemből...olyan fájdalmas volt, ha csak megláttam egy képét vagy egy ruháját...emlékszem, hónapokig nem voltam képes kipakolni a szekrényét. Csak ültem ott előtte és bámultam őket, minden egyes ruhadarabot, láttam magam előtt ahogy viseli őket, ahogy megpördül a virágmintás ruhájában, ahogy az irodába siet a kiskosztümben... Tudtam hogy már sosem fogja őket viselni, hogy nem jön többé haza, de nem ment, nem tudtam őket kidobni.
Nem tudom milyen lesz Sabrinának szembesülni az üres házzal ha haza megy. Vagyis tudom. Fájdalmas és csak remélem, hogy nem zuhan újra magába ahogy meglátja a közös képeiket, vagy azokat a tárgyakat amikhez közös emlékek fűződnek, csak remélem hogy nem tesz butaságot.
Nina szemszög...
Mikor a taxi megállt a ház előtt sóhajtottam. Fizettem majd lassan kiszálltam. Megvártam amíg a taxis elmegy, majd lassan indultam meg a bejárathoz vezető köveken. Remegő kezekkel húztam elő a kulcsomat és csak sokadjára sikerült beletalálni a kulcslyukba. Az ajtót kitárva könnybe lábadtak szemeim. Belépve ledobtam a táskámat és belöktem az ajtót. A csend ami körül vett, a sötétség ami mint egy hatalmas lepel nehezedett a házra letaszított a mélybe, újra. A nappaliba sétáltam és elhúztam az egyik sötétítő függönyt hogy kitudjam nyitni az ablakot. A napfény átjárta a szobát de ettől függetlenül még rideg volt és barátságtalan. Ahogy a kandallóra néztem felsóhajtottam és megremegtek lábaim. A képek, Tom gyönyörű mosolya amitől mindig csak úgy olvadoztam. A tekintete amitől elgyengültek lábaim. Az egész lénye amely csak úgy sugárzott a képből...nincs többé. Soha többé nem láthatom. Megfogtam azt a fotót és a hálóba indultam. A szekrényből kivettem egy pulóverét és felhúzva azt befeküdtem az ágyba. Csak simogattam a képen az arcát, végig húztam mutatóujjam a homlokán, az állán. Az orrán és ajkain. Sosem érezhetem ahogy beleremeg az érintésembe, nem hallhatom ahogy felnevet miközben magához ölel. Nem érezhetem az illatát. Azt a bizonyos Tom illatot, azt a kellemes és férfias illatot amitől mindig biztonságban éreztem, magam. Az illata és ölelő karjai, csak ezekre volt szükségem és tudtam senki sem bánthat. Vége mindennek, vége az életemnek, legalábbis egy szakaszának. Olyan sokára jutottunk el odáig, és most olyan gyorsan véget ért. Ez nem igazságos, ez abszolút nem fair.
Órák óta csak feküdtem a képét szorongatva. Könnyeimet időnként kipislogva és nagyokat sóhajtva. Az órára pillantottam, elmúlt három óra mikor beszélgetést és zörgést hallottam. Tudtam hogy az én kedves családom valamelyik nagyon okos tagja lehet az. Lassan felálltam és az előszobába sétáltam. Kinéztem a kukucskálón és Kevint pillantottam meg. Egyedül volt. Homlokomat az ajtónak támasztottam. A kulcsot próbálta mindenáron a zárba erőszakolni ami ugyan sikerült is de nem fordult el, mert én is bedugtam a sajátomat.
- Bassza meg, bassza meg...- csapkodta a falat.- Sabrina.- kiabált majd kopogott és a csengőt nyomkodta felváltva.- Kevin vagyok, nyisd ki légyszíves.
Mi a francért nyissam ki, hogy elmondja mennyire örül hogy jobban vagyok, vagy hogy a család nevében jött és mindenki azt reméli, hogy gyorsan a régi leszek. Vagy talán Lenáról akar beszélni, hogy csúnyán beszéltem vele és fel kéne hívnom.
- Kérlek Nina, hallom hogy itt vagy, engedj be.- kérte már gyengédebben. Vettem egy nagy levegőt és elfordítottam a kulcsot. Kinyitottam az ajtót és hátrébb léptem.- Szia Nina.- szólalt meg ahogy meglátott.
- Szia Kevin. Gyere be.- mondtam miközben a nappali felé haladtam.
- Nina, olyan rég beszéltünk.
- Igen, mert a kórházban is baromi sokszor meglátogattál.- pillantottam rá mire felnevetett.
- Elképesztő vagy. Komolyan. Nem tudom emlékszel-e de te kérted hogy mindenki hagyjon békén..- mondta mire hajamba túrtam és a mennyezetre emeltem a tekintetem.
- Mert mind csak arról tudtatok beszélni hogy Tom így, Tom úgy, szegény, bár velünk lehetne...ezt nem akartam hallani. Nem értitek meg mennyire fáj ez nekem? Hogy mit érzek idebent?- csúsztattam mellkasomra kezeimet.- Megszakadt a szívem, úgy érzem darabokra estem, úgy érzem nincs miért élnem, mert ő nincs velem. Többé nem láthatom, épp elég ezt feldolgoznom, nem kell még a ti sajnálkozásotok és szenvedésetek is. Csak hagyjátok hogy túl essek ezen, csak hagyjatok nyugton.
- Persze, ez nagyon könnyű így neked, de ahogy nekünk úgy neked sincs fogalmad arról hogy mit érzünk.- mondta miközben elindult felém. Én meg kapaszkodtam és támaszkodtam a kanapéban és vettem egy nagy levegőt. - Ne haragudj, nem ezért jöttem.
- Akkor meg? Miért jöttél?
- Lena miatt.
- Mi van már vele? Elpanaszkodta hogy rossz kislány voltam és elküldtem?- nevettem fel halkan kicsit cinikusan.
- Rosszul van.
- Mi baja?
- Hát konkrétan semmi csak mostanában olyan kimerült és annyira aggódik érted, sűrűn vannak fájásai.
- Igen, terhes, és a terhesség a vége felé fájásokkal jár, ez semmi extra, majd vége lesz.- mondtam miközben megmarkoltam a kanapé háttámláját aminek támaszkodtam. - Ne akarjátok már rám fogni ezt.
- Szüksége van rád.
- Ahha, kibírja nélkülem is..
- Nem, ezt nem érted. Mióta tudja hogy babát vár arról álmodozott hogy te végig mellette leszel és együtt csináltok mindent, hogy együtt várjátok majd a kicsit és ...
- Hagyd abba.- kiabáltam.- Nem tudom feltűnt-e de azóta elvetéltem és elvesztettem a férjemet is. Mit gondoltok? Az a legnagyobb vágyam hogy bámuljalak titeket ahogy várjátok a babát, vagy hogy játékokat vásárolgassak meg kis ruhákat?Mit gondolsz ez milyen érzés lenne nekem? Látni titeket, végig kísérni őt ezen az úton..- nyeltem nagyokat. Elfordultam és lehunytam szemem.
- Sajnálom Nina.
- Hagyjuk ezt. Ne számítsatok rám a következő hetekben, nem vagyok rá képes, ne haragudj Kevin. Szeretlek titeket de jelenleg nem tudnék a közeletekben lenni. Fogadjátok ezt el.
- Sabrina, nem taszíthatsz el mindenkit csak mert te szomorú vagy. Nem lökheted el azokat az embereket akik szeretnek csak mert nekik jól alakul az életük, neked meg nem. Ezt nem csinálhatod.
- Azt hiszem kitalálsz egyedül is.
- Nina...
- Nem, komolyan Kevin, menj el és ne is gyertek vissza, mert nem vagyok rá képes. Szia.- mondtam majd a hálóba sétáltam.
Eltelt a szombat, és egész éjjel virrasztottam, féltem elaludni, nem akartam hogy rémálmaim legyenek, nem akartam zokogva ébredni így csak ültem az ágyban és a telefonomon lévő közös képeinket nézegettem. Minden egyes mosolygós képnél folytak a könnyeim. Nem akartam mégis nem tudtam megállítani őket. Hajnali öt lehetett mikor elnyomott az álom, már nem bírtam tovább.
Egy erdőben sétáltam, sötét volt és ködös, ahogy lépkedtem a száraz faágak recsegtek a talpam alatt. Meg kellett erőltetnem a szemem hogy lássak bármit is. Csak sétáltam és sétáltam de azt nem tudtam hová tartok, talán nem is haladtam egy métert sem, úgy éreztem mintha egy helyben járnék.
- Gyere Nina...- hallottam meg az ismerős hangot.
- Tom? Hol vagy?
- Szerelmem, gyere, itt vagyok, már csak néhány lépés..- hallottam könyörgő hangját. Futni kezdtem majd pofára estem, de gyorsan fel tápászkodtam és tovább indultam.Egy hirtelen fény sugár vágott szemembe így el kellett takarnom a szemem. Lehajtottam a fejem és mikor legközelebb felnéztem már világos volt és egy mezőn álltam amit fák vettek körbe. A napot esőfelhők takarták el de még így is volt egyféle kedvesség és báj abban a helyben. Ahogy előre bámultam láttam ahogy közeledik felém. Abban a ruhában volt amiben a reptérre kivittem, az egyenruhájában.
- Tom..- sírtam el magam ahogy magához ölelt.
- Milyen rég éreztelek...Annyira szeretlek Nina.
- Miért Tom? Miért hagytál egyedül?
- Ne sírj, látnom kell a mosolyod.
- Hol vagy, ugye élsz még... Ugye nem haltál meg, mond hogy nem.
- Nem tudom.- suttogta. Nem tudom hol vagyok, nem tudom élek e még.
- Azt mondták semmi esély arra hogy túléld, de nem akarom elhinni.
- Drágám, kérlek ne sírj, egy nap újra látjuk egymást.
- És ez téged vigasztal?
- Dehogyis, bár veled lehetnék.
- Mesélj a helyről ahol vagy.
- Hófehér, tiszta, csendes. Egy hangot sem hallasz, és épp ezért nagyon magányos hely.- simogatta arcom. Olyan jó volt érezni az érintését.- Szeretlek Sabrina.
- Én is szeretlek téged, annyira hiányzol.- szorult el a torkom.
- Tudom kicsim, tudom. Tudom hogy mindig ott élek majd benned, de ne tedd ezt magaddal... Ne zárkózz el a családod elől. Szükségük van rád. Csak ők vannak neked.
- Soha nem jössz vissza, nem látlak már téged, igaz?
- Bárcsak rajtam múlna. De nem én döntök édesem.
- Ezért vagy most itt? Hogy elbúcsúzz?
- Azért hogy elmondjam az irántad való érzéseim sosem fognak változni. Mindig te leszel az én gyönyörű és eszméletlen okos feleségem akit teljes szívemből imádok. Akit egész életemben szerettem. És tudom hogy szeretsz és hiányzom de...
- De lépjek tovább? Ezt kéred, te is ezzel jössz? Miért nem érted hogy nem tudok? Már akkor sem tudtam mikor a leveledet megtaláltam és most sem tudom elképzelni hogy mással legyek.
- Nina az élet nem áll meg csak azért mert én már nem vagyok. Igen lépj tovább és éld az életed. Dolgozz, keress új kihívásokat, ismerj meg új embereket, engedd közel magadhoz őket.
- Hogy kérheted ezt? Szóval nem látlak többé, nem jössz haza?
- Nina...- Simított végig karomon majd megfogta kezem, összekulcsolta ujjainkat és közelebb hajolt. Homlokát enyémnek támasztotta és sóhajtott.- Szeretlek.
- Én is téged, örökké szeretni foglak.- suttogtam. Állam alá nyúlva elérte hogy felnézzek rá és ajkait enyémhez érintette. Olyan rég volt hogy ezt érezhettem és annyira nagy szükségem volt rá. Derekát átölelve csókoltam vissza és mikor magához szorított csak elmosolyodtam. Ezzel mindig mosolyra késztetett, azelőtt is imádtam ha csók közben magához szorított.
Izzadtan és levegőt kapkodva ültem fel az ágyban. A kezemet a torkomra szorítottam, alig kaptam levegőt, borzalmasan éreztem magam. Hajamat hátra simítottam és lehunytam a szemem, őt láttam, igen, róla álmodtam , de olyan gyorsan véget ért, ne, még visszaakarok menni. Beszélni akarok vele, annyira fáj a hiánya.
A telefonom rezegni kezdett, emlékeztető. "Fodrász tízkor". Ja igen, még a kórházban jelentkeztem be, úgy döntöttem vágatok a hajamból és csak a vállamig ér majd. Megszabadulok a hosszú tincsektől amiket Tom annyira imádott. Még a tulajdon hajam is rá emlékeztet ha fésülöm.
Szakítások után is mindig a hajukat változtatják a nők, vagy nem? Na akkor én is megtehetem. Ha új hajam lesz, talán az elfogadás is könnyebben megy. Na jó, tudom, hogy ez marhaság de egy esélyt megéri adni neki.
Sziasztok!
Tudom rövid és nem túl esemény dús fejezet de legalább sikerült megírnom. A következő hét közepén várható, legkésőbb csütörtökön ( legalábbis remélem). Ismét betekintést nyerhettek Aaron életébe, akiről már gondolom sejtitek hogy nagyobb szerepe lesz ebben a könyvben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése