2/ A felesége volt...

" - Elmegyek, ez már biztos, és ahogy mondtam téged is érint ez, de nem olyan szempontból hogy szeretném hogy a helyembe lépj, én azt szeretném ha velem jönnél...

"

- Menjek veled? Nem értelek Peter.

- Ahová megyek, egy központ, sok orvos rendel ott, több szakterületen. A gyermek gyógyászaton szabadult fel egy rendelő amit két orvos foglalhat el. Arra gondoltam dolgozhatnánk ott együtt.

- De én még csak most mentem vissza a kórházba.

- Tudom. De gondolj bele, rugalmas munka beosztás, te alakíthatnád ki a rendelési idődet, nem lennének éjszakázások...

- Miért mész el a kórházból?

- Mert már sok. Nincs életem mellette. Harminchat éves leszek és nincs stabil pár kapcsolatom, szeretnék már végre megállapodni.

- Megértelek, de az igazgató, már a te távozásoddal is meg van lőve, ha én is elmegyek akkor teljesen kikészül.

- Aaron megérti hogy elmegyek. Támogatja is, és megoldja.

- Nem tudom elég képzett vagyok-e a magánrendelőhöz..

- Meg van a szakvizsgád, már több évet töltöttél a kórházban, mi ketten különben is jól kijövünk. Jól tudnánk együtt dolgozni. Naaa. Neked is jót tenne egy kis légkör változás - mondta mire sóhajtottam. Tetszett Peter ajánlata, mégis volt valami ami visszatartott.

- Adj egy kis időt, hogy át gondoljam . Nem akarok rossz döntést hozni.

- Természetesen. Nem kérem hogy rögtön dönts. Jól gondold át, mérlegelj, beszélj a családoddal és szólj ha döntöttél.

- Rendben, most megyek haza, Lena már vár.

- Most náluk vagy?

- Igen, hosszú de igen, hozzájuk költöztem egy időre.

- A hétvégére mi a terved?

- Semmi, vagyis egyenlőre úgy tűnik Lenáékkal leszek.

- Jól vagy különben?

- Igen Peter. Elvagyok.

Mikor haza értem gyorsan átöltöztem majd laptopommal a nappaliban ültem le. Lena és Kevin vacsorát készítettek és olyan jól elvoltak, hogy nem akartam zavarni. Írtam a lányoknak majd a válaszra várva megnyitottam az egyik mappát amiben videók voltak rólam és Tomról. Miközben néztem őket könnybe lábadtak szemeim de furamód mosolyogni tudtam rajtuk.


Lena szemszög...

A szószt kavargatva kicsit elgondolkoztam. Anyára gondoltam, hogy vajon mikor békél már meg és lesz hajlandó normálisan viselkedni velünk. Gondolataimból Kevin simogatása zökkentett ki.

- Nina nem akart segíteni?- kérdezte halkan.

- Nem, azt mondta legyünk csak ketten, mert nem akar a nyakunkon lógni.

- Szerinted, mennyi időre van szüksége a tovább lépéshez.

- Fogalmam sincs, miért?- kérdeztem mire csak elmosolyodott. Nem mondott semmit, a tűzhelyhez lépett és nagyon elfoglaltnak tettette magát - Te tudsz valamit amit én nem?- kérdeztem de csak egy újabb elégedett mosolyt kaptam válaszul.- Kevin, mondd el, nekem tudnom kell, a nővére vagyok - rángattam karját mire felnevetett.

- Jól van csak halkabban.

- Mondd már - sürgettem.

- Szóval mikor a minap érte mentem a kórházba ott volt vele az igazgató is.

- Igen, mondta, hogy megvárja míg odaérsz. És?

- És...- mosolygott jelentőség teljesen.

- Nem mondod... Az igazgatónak tetszik Nina?

- Nos, állítása szerint nem, de eléggé átlátszó volt. Eléggé nehezen tudta palástolni, hogy neki bizony tetszik a hugi.

- És Nina?

- Szerintem ő ezt nem vette észre.

- Te jó ég... Ó ... Te jó ég... De ha esetleg lesz köztük valami... Tom.

- Kicsim, ő már nem jön haza.- mondta mire aprót bólintottam.

- Tudom, egyszerűen csak, bele gondolni, hogy valaki mással legyen, olyan fura.

- Én nem hiszem hogy Nina gondol ilyesmire, mondom, csak a dokin láttam.

- Igazából azt én is láttam hogy aggódik érte, de bele sem gondoltam hogy vajon miért...- mondtam miközben leültem.

- Te mit szólnál hozzá? Ha esetleg lenne valami köztük?

- Nos, nem akarom hogy boldogtalan legyen, ha esetleg az igazgató mellett képes lenne meggyógyulni és boldognak lenni akkor nem lenne ellene kifogásom.

- Talán hozzuk szóba vacsoránál, kíváncsi vagyok mit mond róla.

- Oké - mosolyodtam el.

Miután végre elkészültünk mindennel, riasztottuk a hugit. Egy ideig csendben ettünk, aztán elérkezettnek láttam az időt.

- Mi a helyzet a kórházban, vannak változások?

- Néhány de nem vészes. Peter elmegy.

- Jobb állást kapott?

Nem, önálló rendelőt nyit , mert úgyérzi a kórház mellett nincs élete. Családot akar végre és azt állítja hogy a kórház mellett lehetetlen ismerkedni.

- Kár pedig ő nagyon jó fej.

- Igen, én is sajnálom hogy elmegy. Ugyan... Szóval kérte, hogy menjek vele, vagyis nyissuk meg közösen a rendelőt. Tudjátok ez amolyan központ ahol több szakterületről vannak orvosok és a gyermek gyógyászaton van egy rendelő amit elfoglalhatnánk. Vagyis ő mindenképp el fogja de szeretné ha vele dolgoznék.

- Hűha, és mit mondtál? Elfogadtad?- kérdeztem izgatottan.

- Azt mondtam átgondolom. A vicces hogy a kórházban az igazgató felajánlotta hogy foglaljam el Peter helyét.

- Te lennél az osztályvezető?

- Igen, de nem fogadtam el.

- Miért nem?

- Mert nem vagyok rá kész, ez túl nagy feladat lenne, főleg most hogy ilyen, nos eléggé labilis az állapotom.

- De akkor most mi lesz mert kicsit összezavarodtam.

- Egy valami tart vissza attól hogy Peterrel menjek.

- Mi?- kérdezte Kevin.

- Az igazgató, tudjátok, már az sem jön neki jól hogy Peter elmegy, elveszíti az osztályvezetőt és az egyik legjobb gyerekorvost, ha én is elmegyek akkor az nem kis fejtörést okozna neki. Nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni.

- Ha már így felhoztad, örülök hogy így odafigyelnek rád. Bár először meglepődtem hogy az egész kórház igazgatója ekkora figyelmet fordít egy valakire de hogy őszinte legyek nagyon örülök, hogy ott is vgyáznak rád.

- Dr. McAdams jó ember, bár keveset tudok róla, eléggé zárkózott, de rengeteget segít ha vele beszélek. Elveszített valakit, ez biztos, mert olyan tökéletesen tudja mikor mit kell mondania. Eleinte ugyan rendkívűli módon irritált de mostanra, jó tudni hogy van aki igazán megért, vagyis hát bocs, de értitek.

- Igen. És amúgy nős? Nagyon jóképű szóval biztosan nős.- vigyorogtam mire Kevin nagy szemekkel nézett rám.

- Héhó...jóképűnek találod?- kérdezte.

- Drágám, a feleséged lettem, szeretlek, a gyerekedet várom de azért vak nem lettem. Elkell ismernem az a doki egy főnyeremény. Okos, jól néz ki, és mellesleg még tök normális és kedves is, kell egy nőnek több?

- Szóval az én közgazdász diplomám, a könyvelői diplomám és az elismerések, a külsőm és az hogy egy bankot igazgatok az mit sem ér?- kérdezte Kevin de tudtam, hogy csak humorizál. Már Nina is felnevetett.

- Szeretlek Kevin - mondtam vigyorogva mire csak bólintott majd rám kacsintott.- De végülis igazat mondtam nem, Nina? Jóképű a doki.- mondtam mire lehajtotta a fejét. Nagyon elgondolkozott, Kevinnel feszülten vártuk a válaszát, kíváncsi voltam, hogy bújik ki a válaszadás alól.

- Azt hiszem.

- Azt hiszed?

- Nos az édesanyja gyönyörű és biztos az apja is jóképű volt. Jó géneket örökölt.

- Közel kerültetek egymáshoz.

- Ezt meg miből gondolod?

- Abból, hogy neki olyanokat is elmondasz amiket nekünk nem, amikről velünk nem beszélsz.

- Van valami a személyiségében, megbízom benne, azt hiszem.

- Ennek örülök hugi.

- Most megyek fürödni, aztán lefekszem. Köszönöm a vacsorát, igazán finom volt.

- Egészségedre, és ha nem találkoznánk, jó éjt.

- Jó éjt nektek is.- mondta majd kisétált.

- Zavarba jött, láttad hogy elpirult?- kérdezte Kevin mire bólintottam.

- Bár nem hiszem hogy képes lenne már nyitni felé.

- Azt én sem hiszem, de a legfontosabb meg van köztük, a bizalom.

- Ez igaz - bólogattam. - Hm...tényleg jóképű - gondolkoztam el.

- Na jól van Lena, fejezd be..- hagyott faképnél de csak nevettem.


Nina szemszög...


" Édesem,

Újabb nap telt el nélküled. Egy újabb üres és semmit mondó nap.

Nem tudom mi van velem. Nem találom a helyem, Tom. Miért? Miért van ez? Miért nem tudok vissza illeszkedni a kórházba? Bemegyek és dolgozom, ellátom a betegeket de már nincs meg az a lendület és izgalom bennem mint azelőtt.

Most Lenáéknál egész jól érzem magam, vagyis legalább nem vagyok olyan egyedül.

Tudod, Tom, néhány napja már azon jár a fejem hogy mit kezdjek magammal és a házzal. És most döntöttem. Egy ideig Lenáékkal maradok, talán pár hétig vagy egy-két hónapig de utána, nem akarok visszamenni a házba. Ott minden rád emlékeztet, még ha kipakolnám az egészet akkor is te jutnál mindenről az eszembe. Az ajtóról, ahogy becsaptad mikor megérkeztél. Az ablakról ami előtt ölelkezve álltunk. A fal amihez szorítva csókoltál meg. A padló amire leülve összebújtunk és csak hallgattunk. A konyha pult amire felülve öleltél magadhoz.

Nincs olyan fal abban a házban ami ne idézne emlékeket. Ezért jobb lesz ha elköltözöm onnan, egyenlőre csak nem akarok ott lenni.

Na és itt van ez a másik dolog, Szerinted mit kellene tennem?

Peter kérte, hogy vágjak bele a rendelő nyitásba vele, de én úgyérzem akkor cserben hagyom az igazgatót. Azt hiszem számít rám. Nem akarom rossz helyzetbe hozni de ha azt vesszük, hogy egyáltalán nem érzem magam jól a kórházban...talán ha én oszthatnám be az időmet, ha kicsit önállóbb lehetnék, talán Peter mellett újra átérezhetném a gyógyítás lényegét. Nem is tudom, összezavarodtam.

Szeretlek."


Aaron szemszög...


Mikor este haza értem csak leültem a nappaliban és tarkómat nyomogatva sóhajtottam fel. Hosszú hét volt. Peter elmegy, Nina nem vállalja, mégis mi a fenét kezdek a gyerek osztállyal? Mi a fenét kezdek Ninával? Miért kell rá gondolnom? Miért nem tudom csak kiverni a fejemből? Ha anya nem kezd el róla beszélni akkor nem gondolnék rá, mióta azokat mondta egyszerűen hiányzik, nem tudom levenni róla a szemem ha beszélünk. Napközben arra eszmélek, hogy a hangját akarom hallani. Beszélgetni akarok vele, elakarom mondani neki mi történt négy éve. Hogy min mentem keresztül. Azt akarom, hogy ő is másképp nézzen rám, ahogy én is rá. Ne a főnökét lássa bennem. Aaront lássa, a férfit, aki mellett újra kezdhetné az életét.

Gondolataimat telefonom csörgése szakítja félbe.

- Mond anya.

- Szia egyetlenem, mi a baj?

- Fáradt vagyok, miért hívtál?

- Csak Sabrinával kapcsolatban, megtudnád adnia telefonszámát?

- Minek?

- Találkozni akarok vele. Szerinted minek?

- Jól van, várj - mondtam majd elemeltem fülemtől a mobilt és gyorsan kikerestem a számot. Lediktáltam majd felsóhajtottam.- De ne telepedj rá, jó? Ne fojtsd meg.

- Ugyan kincsem, eszemben sincs, csupán szeretnék vele beszélgetni, a múltkor olyan jól kijöttünk.

- Jól van .

- Akkor szombaton jössz?

- Nem vasárnap?

- Nem fiam, vasárnap Adammel megyek ebédelni, randizunk.

- Ohh, hát akkor szombaton ott leszek.

- Most pedig feküdj le, mert hallom, hogy majd elájulsz.

- Jól van, szeretlek anya.

Valójában borzalmasan aludtam. Egész éjjel forgolódtam és volt egy álmom, benne volt Sarah is, és Nina is. Nem is igazán tudom mit álmodtam. Külső szemlélőként voltam jelen. Nina és Sarah a parkban beszélgettek. Hogy miről? Nem emlékszem. De nevettek, olyan jól kijöttek. Ez elgondolkodtatott. Nina és Sarah az életben is biztos jól kijöttek volna, nagyon sok közös volt bennük. Mindketten imádtak nevetni, viccesek és okosak voltak, vagyis Nina még mindig az.

Egy gyors reggeli után lezuhanyoztam és megborotválkoztam mert tudom hogy anya utálja ha borostásan megyek. Na nem mintha olyan sokat számítana egy ilyen kis családi ebéden hogy, hogy nézek ki, de azért szeretek örömet okozni neki.

Tizenegy óra volt mikor elindultam így ebédre pont oda is értem.


Nina szemszög...


Meglepett Alice hívása az este, az meg mégjobban, hogy meghívott magukhoz ebédre. Ugyan először nem akartam elfogadni a meghívást de aztán meggondoltam magam. Az hogy egésznap Lenáékkal vagyok abszolút nem tesz majd jót. Persze, délutánonként oké, de az hogy egésznap bámuljam ahogy imádják egymást, na inkább kihagyom így végül igent mondtam az ebédre.

Reggel szokásomhoz híven, megittam egy nagy bögre kávét, majd lezuhanyoztam és beszárítottam a hajam. Na igen a rövidebb haj hátránya, hogy könnyebben elfekszed és kelsz fel égnek álló hajjal, így elő a hajlakkot és a hajszárítót, körkefét és egy kis türelmet és kész is. Miután sikerült nagy nehezen összerakni a fejemet, két oldalt hátra fontam egy egy tincset majd felöltöztem és tíz előtt elindultam.

Hívtam egy taxit és útnak indultunk. Útközben a lányokkal váltottam pár üzenetet majd csak bámultam a mellettünk elsuhanó házakat.

Mikor megérkeztünk kicsit vonakodva szálltam ki a taxiból. Nem nagyon volt még kedvem ehhez a beszélgetéshez sem. De kibírom. Alice különben is nagyon kedves nő, és biztosan nem lesz semmi gond.

A bejárati ajtóhoz sétáltam és felnéztem a házra, szóval itt nőtt fel az igazgató, kellemes gyerek kora lehetett. Csöngettem.

Az ajtó rövidesen kinyílt és egy magasabb férfi állt velem szemben.

- Sabrina igaz?- mosolygott rám.

- Igen.

- Jöjjön be - lépett el az ajtóból így besétáltam.- Én Adam vagyok, Alice a konyhában van - fogta meg a kezem.- Örülök, hogy megismerhetem, már sokat hallottam önről.

- Ó, ez kedves, én is örülök - mosolyogtam majd kibújtam cipőmből.

- Nina, hát megérkeztél - ölelt magához gyengéden Alice.- Gyere a konyhába, még nem készültem el de ihatnánk egy kávét amíg a hús sül.

- Rendben, menjünk - mondtam és Alicet követve eljutottunk a konyháig ahol mennyei illatok terjengtek.

- Üljetek csak le, majd én elkészítem a kávét - mondta Adam.

- Köszönöm drágám - fogta meg kezem Alice és a pulthoz húzott ahol a bárszékekre leülve vártuk a kávénkat.- Hogy vagy Nina?

- Jól, köszönöm. Vagyis tűrhetően, valójában nem is tudom. Mióta kijöttem a kórházból nem érzem magam a réginek, talán már árnyéka sem vagyok a régi Ninának.

- Hidd el nekem, hogy ez most természetes, szép lassan majd minden a helyére kerül benned.

- Nagyon remélem, mert nem igazán tudom mit kezdjek így magammal.

- Két kávé a hölgyeknek- tette le elénk a csészéket Adam.

- Köszönöm.- mosolyodtam el.

Amíg a kávét ittuk beszélgettünk a kórházról és hogy Lenáékhoz költöztem. Alice sokat kérdezett a családomról. Jól esett, hogy ilyen kíváncsi rám, bár egy kicsit feszélyezve éreztem magam mikor Anyáról beszéltem. Az hogy nem képes túllépni azon hogy nem úgy történtek a dolgok ahogy ő akarta nagyon rosszul esik, mert így úgytűnik mintha az én boldogságom nem is lenne neki fontos., csak az hogy ő irányíthasson.

Miközben beszélgettünk figyeltem őket, látni hogy Alice és Adam mennyire szeretik egymást és milyen jól kijönnek felébresztette bennem a reményt, hogy esetleg még én is rátalálok arra aki mellett így élhetek.

Alicenek közben telefonja volt így egy ideig kettesben maradtam Adammel. Félve néztem rá fel, mert nem tudtam feltehetem-e neki ezt a kérdést.

- Csak nyugodtan.- mondta mintha olvasna a gondolataimban.

- Csak, az érdekelne hogy azt tudom, hogy Alicenek sokáig tartott míg újra tudott nyitni a férfiak felé, de mikor elkezdték a közös életüket önnek milyen volt? Mármint mit érzett?

- Eleinte nehéz volt mert úgyéreztem Alice a férjét keresi bennem. Olyan programokat szervezett, olyan helyekre mentünk ami a férjének voltak a kedvencei. Persze elnyomtam ezt magamban ami hiba volt mert pár hónap után egy veszekedés során, teszem hozzá majdnem szakítottunk , kirobbant belőlem és csak mondtam és mondtam, mindent a fejéhez vágtam. Majd egy napig nem szóltunk egymáshoz. Aztán másnap felébredve ott feküdt mellettem. Nem mondott semmit de nem is kellett. Tudtam jól, hogy a férje emlékét sosem törölhetem ki, hogy ő mindig is jelen lesz az életünkben, de ez nem azt jelenti hogy engem nem szeret csak nehéz elfelejteni, vagyis mellőzni őt. Vele töltött húsz évet az életéből és utána sóvárgott még majdnem tízet. Rá várt esténként, az ő hangját hallotta ahogy lehunyta a szemét. Időbe telt míg már nem az ő kedvenc bögréjét kaptam reggel, vagy az ő kedvenc parkjába mentünk piknikezni, de próbáltam türelmes lenni, mert tudtam, hogy megéri. Szeretem őt, úgyis hogy tudom esténként a férjéért mond el egy imát.- mondta mire csak néztem őt.- Sabrina maga egy értelmes és véleményem szerint egy rendkívűl érdekes nő és biztos vagyok abban hogy rátalál még magára a szerelem. Talán nem lesz olyan intenzív és eget rengető. Talán nem érzi majd azt hogy ő élete szerelme de biztonságban lesz és nem lesz magányos, az űr nem lesz teljesen betöltve de már nem lesz annyira egyedül.- fogta meg kezem.

- Köszönöm.- mondtam halkan majd nyeltem egy nagyot remélve hogy könnyeim nem törnek utat maguknak de azt már nem tudtam meg akadályozni.

- Sabrina?- hallottam meg az ismerős hangot. Letöröltem arcom majd hátra fordultam.- Hát maga?

- Az édesanyja hívott meg ma ebédre.

- Értem, örülök hogy látom.- jött közelebb.- Jól van?

- Kezdem meg utálni ezt a két szót egy kérdésben. Mindenki azt kérdezi jól vagyok-e.

- Én megkeresem Alicet.- mondta Adam majd felállt és eltűnt az ajtó mögött. A doki közelebb jött és leült mellém.

- Sírt?- kérdezte halkan.

- Nem, csak elérzékenyültem hallva Adamet.- mondtam mire bólintott majd rám nézett. Elmosolyodott.

- A sminkje egy kicsit...

- Tessék?

- Gondolom a sminkje egy kicsit, a könnyektől elfolyt.

- Ohh, megyek megnézem.

- Csak egy picit, letörlöm. - vett elő egy tiszta ruha szalvétát és közelebb hajolt. Egyik kezét állam alá helyezte majd megtámasztotta míg másik kezével letörölte az arcom. Mennyezetre emeltem tekintetem majd ahogy elhúzta a szalvétát mosolyogva bólintott.- Kész is.

- Köszönöm. Bár az édes anyja nem hiszem hogy örülni fog a fekete foltos szalvétának.

- Anyám profi az ilyen foltok kiszedésében. Nem számítottam magára.

- Az anyukája tegnap este hívott fel és hívott meg. Valójában én sem gondoltam, hogy ön is jön.

- Fiam, hát megjöttél végre, ezt jól kiszámoltad.- jött Alice és ölelte meg fiát mosolyogva.- Ne haragudj Nina hogy eddig elvoltam csak elhúzódott a hívás.

- Semmi baj, Adammel beszélgettem.

- Tudjátok mit, menjetek a nappaliba, viszem az előételt aztán tálalok az étkezőben.

- Rendben.

- Jöjjön Sabrina - nézett rám a doki. Vele együtt mentem át a nappaliba ami a konyhához hasonlóan szintén gyönyörű volt. Elegáns de otthonos, egy ódivatú bútor darab sem volt, Alice ízlése lakberendezés terén is kivételes. A kandalló párkányon képek voltak kirakva. Odaléptem elsőként. Egy olyan keretet fogtam meg amiben egy régebbi kép volt, kicsit el is volt homályosodva de a katona ruhát viselő alak kivehető volt.

- Az édesapja?- kérdeztem mire a doki bólintott.- Nagyon hasonlít rá.

- Igen, sokan mondták már, lassan elhiszem - mondta mire rá mosolyogtam. Visszatettem a képet majd tovább mentem. Voltak közös képeik az anyjával, hármas kép Adammel, képek a doki diploma osztójáról. Majd a végén egy esküvői kép volt. Lassan levettem és jól megnéztem. Egy gyönyörű nő hófehér meseszép ruhában és ő. Mindketten elképesztő boldognak tűnnek a képen. A mosolyuk őszinte és sugárzó. Lerí róluk mennyire szeretik egymást. Nem tudtam mit mondani. Csak bámultam azt a képet. Hallottam ahogy mögöttem áll és gyorsabban veszi a levegőt. Azt vártam hogy kikapja a kezemből és azt mondja ne kutakodjak az életükben de helyette végig simított karomon és kezemhez érve vette el a képet és jól megnézte. Ránézve láttam hogy könnybe lábadnak szemei.

- A felesége volt akit elveszített.- mondtam, szinte suttogtam.

- Igen - nyelt egy nagyot majd visszatette a képet.

- Akar esetleg...

- Nem, most nem.- rázta rögtön fejét mire csak bólintottam. Tudta mit érzek, hogy min megyek keresztül. Mert egyszer ő is átélte. Ő is elveszítette élete szerelmét.

Sziasztok!

Megkésve bár de törve nem...

Nagyon elhúzódott most ez a publikálás de egyszerűen képtelen vagyok utólérni magam.
Azért remélem nem lett nagyon gáz rész.