Aaron szemszög...
Az irodában ültem a fejemet támasztva. Az a nyomorult pályázat sehogy sem akart összeállni, mindig volt egy hiányzó részlet . Reggel óta ezen dolgoztam, hogy hétfőn leadhassuk. Már épp ott tartottam hogy feladom mikor elkezdett csörögni telefonom. Megdörzsöltem szemeimet és felvettem.
- Aaron McAdams...
- Meghalt anya - hallottam Nina vékony, megtört hangját.
- Sabrina, mi... miről beszélsz?
- Anya, ma délután, meghalt. Szívrohama volt, és én próbáltam megmenteni de nem ment. Annyira fáj.
- Jézusom. Hol vagy most?- pattantam fel.
- A kórház előtt egy padon. Az én hibám volt...
- Jól van, nyugodj meg és maradj ott - mondtam majd letettem a telefont. Zsebre dugva elkezdtem rohanni kifelé. A lépcsőház ajtaját feltépve szaladtam lefelé, az elsőn megállva egy pillanatra. Az ablakon keresztül láttam, hogy Nina családja a folyosón várakozik. Mind megtörtek voltak és zokogtak. Tovább indultam. És ahogy kiléptem a kórház ajtaján megláttam őt. Összehúzva magát a padon zokogott. Odafutottam és leülve mellé magamhoz húztam. - Itt vagyok- súgtam. Megfeszült teste majd vett egy nagy levegőt.
- Aaron - zokogott fel miközben rám nézett. Megkapaszkodott köpenyemben és nyakamba bújt.
- Jól van, itt vagyok. Tudom, hogy fáj. Tudom Nina...- simogattam.
- Én megpróbáltam, tényleg de elrontottam.
- Dehogy rontottad, biztos vagyok benne, hogy mindent jól csináltál.
- Az én hibám, én tehetek róla, így büntet isten amiért kizártam őt az életemből. Mindenkit elveszítek Aaron. Mindenkit akit szeretek elveszítek és ebbe bele őrülök. Ki lesz a következő, miért én szenvedek ennyit?- kérdezte mire nem tudtam válaszolni - Az én hibám... ha gyorsabban reagálom le a szituációt, ha észnél vagyok és..
- Felejtsd el - mondtam határozottan - Sabrina, orvosok vagyunk, nem rendelkezünk varázs erővel. Mi is emberek vagyunk. Az édesanyád szívrohama hirtelen volt és nem te tehetsz arról, hogy nem tudtad megmenteni.
- Én próbáltam...a szívmasszázst és én újra akartam éleszteni de nem jött vissza. Rosszul csináltam valamit, biztos kihagytam egy lépést - magyarázott inkább magának.
- Nem, mindent jól csináltál, de csodát tenni te sem tudsz. Sajnálom, biztos nem ezt akarod hallani.
- Tudom, hogy többet is tehettem volna azért, hogy megmentsem.
- Ne haragudj, hogy ezt mondom de nem. Én tudom, hogy mindent megtettél, kérlek ne kínozd magad - mondtam halkan mire rám nézett..
- Azt hiszem nem tudom végig csinálni a jövőhetet. Nem tudok bejönni dolgozni.
- Ugye nem ingott meg a bizalmad magadban?
- Talán, nem tudom, de most azt hiszem a családommal kell lennem. És intézni a temetést, nem tudom. Fogalmam sincs, hogy kezdek hozzá - húzódott el.
- Szólj ha segíthetek valamiben.
- Köszönöm, de menni fog egyedül is. Visszakísérnél?
- Hát persze.
Nina szemszög...
Az elmúlt három nap nem szólt másról minthogy anya temetését intéztük. Nem akartuk egy vállalkozóra bízni így Lena és én vállaltunk mindent, addig Kevin apát támogatta és Lilyt gondozta. Mindent sikerült szerencsére elintéznünk.
A templomban ötven ember gyűlt össze. A pap elmondott egy nagyon szívhez szóló beszédet. Felolvasott néhány általunk leírt történetet és idézett a bibliából. Majd elindultunk a temetőbe. Ott Lena mondott egy búcsú beszédet majd a pap is szólt még néhány szót. Figyeltük ahogy leengedik a koporsót . Lena a vállamon zokogott én pedig csak hagytam, hogy könnyeim útnak eredjenek.. Még mindig úgy éreztem én rontottam el. Én voltam az aki visszahozhatta volna, mégsem sikerült. A többiek nem hibáztatnak, sőt, mind azt mondják mindent megtettem, amit Aaron is mondott , még sem tudtam nekik hinni.
Mikor haza értem csak bebújtam az ágyba és sírtam. Egy képet nézegettem amin anyával ketten voltunk, pár éve készült és akkor még minden rendben volt.
Szombat... egy hete, hogy elment, még mindig képtelen vagyok felfogni. Annyira hihetetlen, hogy nincs többé. Mégha az utóbbi néhány hónapban rosszban is voltunk, az anyám volt és szerettem. Apa Lenáékhoz költözött, Kevin ragaszkodott hozzá így legalább miatta nem kell aggódnom.
A reggeli kávémmal ücsörögtem a konyhában mikor megszólalt a telefonom. A nappaliban hagytam valahol így elindultam oda. Még mindig az az idióta csengőhang, annyiszor leakartam már cserélni mert eszméletlen idegesítő hangja van.
- Haló.
- Sabrina, Aaron vagyok..
- Szia.
- Szia, hogy vagy?
- Borzalmasan. És te?
- Hatalmas szívességet kérek tőled. Tudom azt mondtad már nem dolgozol de...
- Mi történt?
- Nem tudom, de Josh lebetegedett. Hívtam Petert de ő elutazott a hétvégére, egyedül vagyok hat óta és szeretnélek megkérni, hogy gyere be. Persze ha nemet mondasz is megértem és telefonálok tovább míg nem találok valakit.
- Nem. Bemegyek, segítek neked.
- Köszönöm szépen.
- Ahogy tudok indulok.
Nagyot sóhajtva léptem ki a liftből a harmadik emeleten. Intettem a lányoknak majd tovább haladtam az ügyeletes szoba felé. Benyitva a fejét masszírozó Aaront pillantottam meg.
- Szia - köszöntem halkan.
- Szia Nina - állt fel az asztaltól - Hogy vagy?- jött közelebb. Egy pillanatra lehajtottam a fejem majd letettem a táskám és nyeltem egy nagyot.- Igaz, ez hülye kérdés volt.
- Semmi gond, csak nem tudom mit mondjak erre a kérdésre. Jól vagyok, csak van ez az égető érzés ami a szívemet mardossa és nem tudok bele nyugodni, hogy elment.
- Tudom - simított végig karomon.
- Nagyon sok a beteg? - kérdeztem miközben elfordultam és táskámba csúsztattam telefonom.
- Van néhány, én most kimegyek hogy átöltözhess.
- Köszönöm - bólintottam.
Az egész nap elég nyugodtan telt , volt beteg bőven, de Aaronnal megoldottuk, és a lányok is rengeteget segítettek . Viszont este nyolcra kezdtem úgy érezni magam mint egy rongy darab amot jól megtapostak. Lógtak a végtagjaim, a fejemet is alig bírtam tartani. Csak ültem az asztal mögött és bámultam ki a fejemből. Aaron egy betegnél volt így egy kicsit elmerülhettem a gondolataimban. Arra gondoltam amit Lena mondott. Nem jó, hogy bezárkózom. Elutasítok mindenkit, a régi barátaimmal nem is találkozom, még a lányokkal sem. Pedig ők igazán nem tehetnek arról ami történt, a sorozatos tragédiákról amiket átéltem. Lena sokszor beszél velük és állítólag nagyon hiányzom nekik, és mi tagadás, ők is hiányoznak nekem. A beszélgetéseink, és hogy egy nehéz napot is szebbé varázsoltak a vidám kacagásukkal.
Ideje nyitnod az emberek felé, Nina - mondta lena mikor összebújva ültünk a kanapéjukon - Nem élhetsz így, nem zárkózhatsz el a világ elől. Ami történt az rossz, de az élet nem áll meg.
Tényleg nem áll meg, de hogy nyissak a világ felé? Mit jelent ez egyáltalán?
- Nina - nyitott be Aaron.
- Igen?- kaptam oda a fejem.
- Van kedved inni egy kávét?- mosolygott.
- Azt mondod rám férne?- néztem rá miközben tarkómat dörzsöltem. Minden porcikám fájt már.
- Azt mondom mindkettőnknek jót tenne. Végre csend van az osztályon...
- Akkor menjünk - támaszkodtam az asztalra miközben felálltam majd mellé botorkáltam.
A folyosón végig sétálva mosolyogva hallgattam ahogy egy történetet mesél az egyik kis beteggel kapcsolatban majd a liftbe beszállva a falnak támaszkodtam. Ő megnyomta a földszintet jelző gombot majd lassan bezáródott az ajtó és elindultunk. De alig hagytuk el az emeletet vibrálni kezdett a lámpa és zuhanni kezdett majd hirtelen megállt a lift. Én Aaronnak estem de szerencsére elkapott így egyikünknek sem lett baja. Egyik karjával átölelte a vállam, a másikkal pedig kapaszkodott majd ahogy megbizonyosodtunk arról, hogy nem zuhanunk elléptem tőle.
Most ez csak egy vicc, igaz?- néztem körbe. A lámpa gyéren pislákolt és ahogy léptem egyet nagyot nyikordult a lift.
Szerintem maradjunk egy helyben. Csak biztos ami biztos - mondta de azért lépett egyet a kezelő falhoz és megnyomta a vészhívó gombot de az nem kapcsolt. - Biztos valami rövid zárlat.
- Remek, már csak ez hiányzott - zuhantam le a földre. Felhúztam lábaimat és megtámasztottam fejem.
- Úgyis gyorsan észrevesznek, ne aggódj Nina.
- Mi lehet a legrosszabb ami történik?
- Itt ülünk reggelig - válaszolt mosolyogva mire megráztam fejem és hátrahajtottam .
- Miért vigyorogsz?- néztem rá.
- Csak arra gondoltam mekkora mázlim van. Mi lett volna velem ha Alisonnal ragadok itt.
- Ő egy nagyon aranyos lány.
- Igen de...mit csináljak ha nekem nem tetszik? Nagyon aranyos meg cuki ahogy próbál bevágódni, de akkor sem jön be.
- Mondták már neked, hogy válogatós vagy?
- Nem vagyok válogatós, a legjobbat akarom, a tökéletes kell...
- Olyan nincs Aaron - ráztam fejem majd lemondóan sóhajtottam.
- De van, sőt én már meg is találtam, csupán ő nem vett még észre engem.
- Áhh... akkor te szerencsés vagy - mondtam mire egy ideig csak nézett, mélyen kutatott szemeimben majd végig simított kézfejemen. - Mesélsz a választottról?
- Hát persze... gyönyörű nő. De nem ezért kedvelem őt első sorban. Okos és rendkívül kedves, figyelmes, és hatalmas szíve van.
- Ő is orvos?
- Igen, kitűnő szakember és egyre csak jobb lesz, ugyan néha hajlamos azt hinni, hogy nem erre a pályára született de határozottan állíthatom, hogy nincs nála jobb... Persze ő most ellenkezne - nevetett.
- Aaron, mesélnél nekem egy kicsit a feleségedről?
- Ohh, hogyne, Sarah kivételes nő volt. Az egyetemen ismerkedtünk meg de akkor még nem volt köztünk semmi. Ő egy évvel felettem járt és igen népszerű lány volt. Különben pszichológus volt.
Mikor lediplomáztam elkezdtem dolgozni Atlantában és néhány hónap múlva egy kávézóban futottunk össze. A sors keze volt. Egy ottani pszichológus mellett kezdett dolgozni így egyértelmű volt, hogy nekünk találkoznunk kell még. Szóval randizni kezdtünk és gyorsan kiderült, hogy abszolút egy hullám hosszon vagyunk - mondta mosolyogva miközben kezével mutogatott - Olyan gyorsan történt minden, de imádtam, olyan intenzív volt. Munka után alig vártam, hogy haza érjek hozzá és vele lehessek egy kicsit. És bár elég nehezen tudtuk összeegyeztetni a munkát de mindent megtettünk az ügy érdekében. Két éve jártunk mikor úgy éreztem itt az idő így megkértem a kezét, egy évig jegyben jártunk majd tavasszal tartottuk az esküvőt. Ekkor huszonnyolc éves voltam. Már orvosként dolgoztam, szakvizsgát tettem, Sarah önálló rendelőt nyitott elkezdtünk dolgozni a családalapításon. Arról álmodtunk, hogy itt veszünk egy házat ahová jöhetnek a gyerekek.Ez három év múlva meg is történt. Ide költöztünk, Sarah megnyitotta a rendelőjét én pedig az egyetem oktató kórházában kezdtem dolgozni. Minden jól alakult , kivéve egy valamit. Akkor már úgy voltunk vele, hogy ha jön a baba akkor jöjjön, felkészültünk rá. De a baba nem akart jönni, eltelt egy majd két év. Sarah kétségbe esett, és mi tagadás én is kezdtem aggódni. Attól féltem, hogy velem van a baj így kértem egy vizsgálatot, tudod hogy kizárjuk hogy esetleg én nem vagyok nemzőképes...- nézett mereven maga elé.
Mikor lediplomáztam elkezdtem dolgozni Atlantában és néhány hónap múlva egy kávézóban futottunk össze. A sors keze volt. Egy ottani pszichológus mellett kezdett dolgozni így egyértelmű volt, hogy nekünk találkoznunk kell még. Szóval randizni kezdtünk és gyorsan kiderült, hogy abszolút egy hullám hosszon vagyunk - mondta mosolyogva miközben kezével mutogatott - Olyan gyorsan történt minden, de imádtam, olyan intenzív volt. Munka után alig vártam, hogy haza érjek hozzá és vele lehessek egy kicsit. És bár elég nehezen tudtuk összeegyeztetni a munkát de mindent megtettünk az ügy érdekében. Két éve jártunk mikor úgy éreztem itt az idő így megkértem a kezét, egy évig jegyben jártunk majd tavasszal tartottuk az esküvőt. Ekkor huszonnyolc éves voltam. Már orvosként dolgoztam, szakvizsgát tettem, Sarah önálló rendelőt nyitott elkezdtünk dolgozni a családalapításon. Arról álmodtunk, hogy itt veszünk egy házat ahová jöhetnek a gyerekek.Ez három év múlva meg is történt. Ide költöztünk, Sarah megnyitotta a rendelőjét én pedig az egyetem oktató kórházában kezdtem dolgozni. Minden jól alakult , kivéve egy valamit. Akkor már úgy voltunk vele, hogy ha jön a baba akkor jöjjön, felkészültünk rá. De a baba nem akart jönni, eltelt egy majd két év. Sarah kétségbe esett, és mi tagadás én is kezdtem aggódni. Attól féltem, hogy velem van a baj így kértem egy vizsgálatot, tudod hogy kizárjuk hogy esetleg én nem vagyok nemzőképes...- nézett mereven maga elé.
- És?
- Velem minden rendben volt , elmondtam neki , kétségbe esett, órákig zokogott, hogy nem lehet gyereke, persze próbáltam vígasztalni de nem sok sikerrel. Ő is rögtön megcsináltatta a vizsgálatokat, de várnunk kellett. Viszont arra nem számítottunk amit megtudtunk a vizsgálatokból. Elsősorban jól gondoltuk, Sarah volt képtelen a szülésre, bizonyos elváltozások miatt, majd volt még egy átfogó vizsgálat és akkor kiderült, hogy petefészekrákban szenved. Teljesen tünetmentes volt még szinte, így elkezdték a kezelést ami úgy tűnt hatott . Az első kontrollon minden rendben volt. Az orvos bizakodott, de a második kontrollon több rákossejtet találtak, majd a következőn még többet. Támogattamvégig, vigyáztam rá, ápoltam, és jobban szerettem mint valaha. Meg volt egy műtét, de a rákövetkező kontroll vizsgálaton áttéteket találtak, tünetmentes volt de akkor is túl későn fedezték fel és egyre csak terjeszkedett a betegség, egyre több rákos sejtet fedeztek fel a testében. A kezelés hatástalannak bizonyult, míg végül Sarah feladta és kérte, hogy hagyják abba a kezelést. Még három hónapig élt és éjjel álmában halt meg. Több mint három éve volt ez, lassan négy - mondta mire csak megfogtam a kezét. Nem mondott semmit, megszorította kezem és nagyot sóhajtott.
- Nem is tudom mit mondjak erre.
- Jól vagyok Nina, nem kell semmit mondanod - nézett rám.
- Hogy élted túl?
- Nehezen, nagyon nehezen. Három évig szenvedtem, ezért mondtam, hogy te sokkal erősebb vagy mint én.
- Annyira sajnálom - hajtottam vállára fejem.
- Tudom Sabrina, hisz te is hasonlókat éltél át - mondta miközben rám nézett - Szóval én tudom min mentél keresztül az elmúlt egy évben. A baba elvesztése... átvitt értelemben én is így jártam. Annyira vágytam egy gyerekre de sosem kaptam meg. Te megkaptad de gyorsan el is vették , pedig annyira akartad. Elvesztettem életem szerelmét, végig néztem ahogy meghal, te pedig végig nézted ahogy a halálába rohan a férjed. Bár tudom a mai napig nincs megerősítve, hogy Tom meghalt.
- És szinte semmi esély nincs arra, hogy még életben legyen - mondtam halkan - Mennyi időbe telt míg elfogadtad a feleséged halálát?
- Két évig teljesen magamba zárkóztam, elutasítottam a barátaimat, az anyámat, mindenkit. Én is megakartam halni, hogy vele lehessek, hogy újra láthassam. Lefogytam, alig ettem , alig aludtam. Egész nap azokon a helyeken bolyongtam amiket imádott, ahová elvonult gondolkozni, ahova dolgozni járt. Pont azt csináltam mint te. Aztán egy nap úgy éreztem kész vagyok rá, eltudom engedni, képes vagyok az életemet folytatni, nélküle. Hirtelen jött, nem is számítottam rá, történt valami ami ezt kiváltotta belőlem. Szóval nem kell félned, te is tovább tudsz majd lépni. Adj esélyt magadnak, csak ezt tudom mondani - mondta mire bólintottam majd hátra hajtottam a fejem és elmosolyodtam - Mondtam már hogy gyönyörű a mosolyod?- kérdezte mire rá kaptam tekintetem és éreztem, hogy fülig vörösödöm.
- Ohh, köszönöm.
- Bocsánat, én csak, már egy ideje érlelgetem magamban ezt a gondolatot.
- Értem.
- Nagyon gáz vagyok?- kérdezte de nem értettem.
- Miért?
- Próbálom megtörni a jeget köztünk. Úgyérzem az elmúlt hónapok után is van egy vékony réteg jégfal köztünk amit próbálok megolvasztani de ezek szerint nem vagyok valami jó ebben.
- Nem erről van szó, én csak elgondolkoztam.
- Hát persze...a barátaim is mondták már hogy inkább maradjak csendben és akkor nem szúrok el semmit. Hajlamos vagyok hülyeségeket beszélni, illetve előfordult már hogy valami egészen máshogy jött ki mint ahogy gondoltam.
- Semmi ilyenről nincs szó, egyszerűen csak ki akarok innen jutni ezért vagyok ilyen...semmilyen.
- Megértem. Nem is ez a tökéletes hely és időpont hogy bókoljak neked - mondta nagyot sóhajtva. Én csak lesütöttem szemem, kicsit zavarba jöttem ettől...
- Mi történt? Mi volt az a valami ami kiváltotta belőled? Mi volt olyan hatással rád, hogy újra tudtad kezdeni.
- Nem mi hanem ki. Te.
- Én?
- Igen, aznap mikor megöleltél engem, mikor először megöleltél, azt hiszem akkor éreztem először hogy van esélyem az újra kezdésre. Ne ijedj meg, nem kell félned ettől.
- Nem, én csak nem értem ezt.
- Talán az, hogy valakinek szüksége volt rám, az hogy számítottál rám. Fogalmam sincs, ezt nem tudom megmagyarázni, pedig rengeteget gondolkodtam már ezen. De ne félj ez nem azt jelenti, hogy őrült módjára beléd zúgtam és titokban követlek mindenhová vagy teljesen rád akaszkodom, egyszerűen csak közel kerültél hozzám. Most már úgy érzem számomra is van esély az újra kezdésre . Ennyi az egész..
- Értem, és egy pillanatig sem gondoltam hogy esetleg mániákus pszichopata lennél. De mostmár legalább tudom, hogy miért éreztem úgy hogy te vagy az egyetlen aki igazán megért engem - sóhajtottam fel.
- És most elmész... Látlak még téged Nina?
- Hát persze. Bármikor hívhatsz ha bekell ugrani ügyeletbe vagy bármi.
- Én úgy értettem, hogy a kórházon kívűl látlak-e még?
- Ohh, azt hiszem nincs akadálya. Jó barátom lettél Aaron - mosolyogtam rá majd lehunytam szemem - Borzalmasan hideg van itt.
- Tényleg, de várj, itt van a köpenyem, vedd fel.
- Dehogy, akkor te fázol.
- Így is fázom, akkor meg már tök mindegy. Gombolta ki köpenyét majd kibújt belőle és átnyújtotta nekem.
- Köszönöm Aaron.
- És hogy van a nővéred?
- Jobban, egyre jobban, összeszedte magát. A temetés felnyitotta a szemét azt hiszem. Rádöbbent, hogy nem hagyhatja úgy el magát, főleg most, hogy apa is náluk lakik.
- És a baba?
- Gyönyörű, ha látom őt mindig az én babámra gondolok, hogy ő milyen lenne, biztosan olyan szép mint Lily, és erős.
- Gyönyörűbb lenne - suttogta mire elmosolyodtam és vállának támasztottam fejem.
- Elfogom felejteni, valaha is? Eljön majd az az idő mikor már nem fáj ennyire ha rágondolok?
- Elfelejteni nem fogod. A részed volt, ezt az ember, főleg egy nő, sosem felejti el. Idővel talán már nem fog annyira fájni de mindig ott fog benned motoszkálni, hogy mi lett volna ha megszületik, milyen lett volna? Szőke, kékszemű, göndör hajú,lettek volna kis gödröcskék az arcán mikor mosolyog? Vajon rád hasonlított volna jobban? Ezek olyan kérdések amikre nem kaptad meg a választ ezért kutatod őket, még ha tudat alatt tudod is, hogy sosem fogod meglelni - mondta mire nem szóltam semmit csak megfogtam a kezét. Most nagyon jól esett, hogy nem vagyok egyedül. Hogy beszélgethetek ezekről a kétségeimről valakivel, és hogy az a valaki tényleg meg is érti a problémámat és nem csak együtt érzőn bólogat.
- Örülök, hogy veled ragadtam a liftben…
- Ez kölcsönös...- simogatta kézfejem. Nem mondott mást és én sem erőltettem a beszédet. Csak ültem és lehunytam a szemem. Kezdtem nagyon fázni így közelebb bújtam hozzá, mire ő átkarolta vállam. Nem reagáltam rá, csak hagytam, hogy szemhéjaim lecsukódjanak.
- Ohh, köszönöm.
- Bocsánat, én csak, már egy ideje érlelgetem magamban ezt a gondolatot.
- Értem.
- Nagyon gáz vagyok?- kérdezte de nem értettem.
- Miért?
- Próbálom megtörni a jeget köztünk. Úgyérzem az elmúlt hónapok után is van egy vékony réteg jégfal köztünk amit próbálok megolvasztani de ezek szerint nem vagyok valami jó ebben.
- Nem erről van szó, én csak elgondolkoztam.
- Hát persze...a barátaim is mondták már hogy inkább maradjak csendben és akkor nem szúrok el semmit. Hajlamos vagyok hülyeségeket beszélni, illetve előfordult már hogy valami egészen máshogy jött ki mint ahogy gondoltam.
- Semmi ilyenről nincs szó, egyszerűen csak ki akarok innen jutni ezért vagyok ilyen...semmilyen.
- Megértem. Nem is ez a tökéletes hely és időpont hogy bókoljak neked - mondta nagyot sóhajtva. Én csak lesütöttem szemem, kicsit zavarba jöttem ettől...
- Mi történt? Mi volt az a valami ami kiváltotta belőled? Mi volt olyan hatással rád, hogy újra tudtad kezdeni.
- Nem mi hanem ki. Te.
- Én?
- Igen, aznap mikor megöleltél engem, mikor először megöleltél, azt hiszem akkor éreztem először hogy van esélyem az újra kezdésre. Ne ijedj meg, nem kell félned ettől.
- Nem, én csak nem értem ezt.
- Talán az, hogy valakinek szüksége volt rám, az hogy számítottál rám. Fogalmam sincs, ezt nem tudom megmagyarázni, pedig rengeteget gondolkodtam már ezen. De ne félj ez nem azt jelenti, hogy őrült módjára beléd zúgtam és titokban követlek mindenhová vagy teljesen rád akaszkodom, egyszerűen csak közel kerültél hozzám. Most már úgy érzem számomra is van esély az újra kezdésre . Ennyi az egész..
- Értem, és egy pillanatig sem gondoltam hogy esetleg mániákus pszichopata lennél. De mostmár legalább tudom, hogy miért éreztem úgy hogy te vagy az egyetlen aki igazán megért engem - sóhajtottam fel.
- És most elmész... Látlak még téged Nina?
- Hát persze. Bármikor hívhatsz ha bekell ugrani ügyeletbe vagy bármi.
- Én úgy értettem, hogy a kórházon kívűl látlak-e még?
- Ohh, azt hiszem nincs akadálya. Jó barátom lettél Aaron - mosolyogtam rá majd lehunytam szemem - Borzalmasan hideg van itt.
- Tényleg, de várj, itt van a köpenyem, vedd fel.
- Dehogy, akkor te fázol.
- Így is fázom, akkor meg már tök mindegy. Gombolta ki köpenyét majd kibújt belőle és átnyújtotta nekem.
- Köszönöm Aaron.
- És hogy van a nővéred?
- Jobban, egyre jobban, összeszedte magát. A temetés felnyitotta a szemét azt hiszem. Rádöbbent, hogy nem hagyhatja úgy el magát, főleg most, hogy apa is náluk lakik.
- És a baba?
- Gyönyörű, ha látom őt mindig az én babámra gondolok, hogy ő milyen lenne, biztosan olyan szép mint Lily, és erős.
- Gyönyörűbb lenne - suttogta mire elmosolyodtam és vállának támasztottam fejem.
- Elfogom felejteni, valaha is? Eljön majd az az idő mikor már nem fáj ennyire ha rágondolok?
- Elfelejteni nem fogod. A részed volt, ezt az ember, főleg egy nő, sosem felejti el. Idővel talán már nem fog annyira fájni de mindig ott fog benned motoszkálni, hogy mi lett volna ha megszületik, milyen lett volna? Szőke, kékszemű, göndör hajú,lettek volna kis gödröcskék az arcán mikor mosolyog? Vajon rád hasonlított volna jobban? Ezek olyan kérdések amikre nem kaptad meg a választ ezért kutatod őket, még ha tudat alatt tudod is, hogy sosem fogod meglelni - mondta mire nem szóltam semmit csak megfogtam a kezét. Most nagyon jól esett, hogy nem vagyok egyedül. Hogy beszélgethetek ezekről a kétségeimről valakivel, és hogy az a valaki tényleg meg is érti a problémámat és nem csak együtt érzőn bólogat.
- Örülök, hogy veled ragadtam a liftben…
- Ez kölcsönös...- simogatta kézfejem. Nem mondott mást és én sem erőltettem a beszédet. Csak ültem és lehunytam a szemem. Kezdtem nagyon fázni így közelebb bújtam hozzá, mire ő átkarolta vállam. Nem reagáltam rá, csak hagytam, hogy szemhéjaim lecsukódjanak.
Órák teltek el, az órámra pillantva láttam, hogy elmúlt hajnali négy is. Kezdtem egyre jobban fázni, megdörzsöltem a karomat mire Aaron szorosabban ölelt.
- Nem alszol?- kérdeztem.
- Ebben a pózban, ilyen hidegben? Képtelen lennék elaludni. Te aludtál?
- Nem tudom, inkább csak a szemem pihentettem. Nem kellett volna elfogadnom a köpenyedet, érzem, hogy fázol.
- Ugyan már Sabrina, így legalább neked jobb egy kicsivel - mondta ásítozva.
- Szerinted rájöttek már hogy itt ragadtunk?
- Nos biztos kerestek minket, de hogy mire gondolhattak mikor nem találtak minket…
- Én azt nem is akarom tudni.
- Miért?- húzódott el egy kicsit így felnéztem rá. Felültem és nyújtóztam egyet.
- Bizonyára tisztában vagy azzal, hogy az ápolónők körében igen népszerű vagy.
- Tényleg? Erről fogalmam sem volt eddig.
- Én már a falra mászok mikor őket hallgatom. dr. McAdams így, az igazgató úr úgy, jaj a mosolya, és az a kis fiús csintalan tekintete, láttátok milyen kedvesen bánt Sylviával, úgy lennék a helyében, szerintetek van köztük valami?- mondtam vékony hangon, affektálva a lányokat utánozva. Aaron csak nevetett egy nagyot . Én felálltam és kicsit megrázogattam a kezem és a lábam, hogy egy kis vért juttassak beléjük, a lábam már amúgy is elzsibbadt.
- Nekem fogalmam sem volt erről.
- Te vagy a kórház sármőre - néztem rá miközben a falnak támaszkodtam.
- Hát ezt jó tudni, bár van még pár kollegina aki úgymond ellenáll a sármomnak - állt fel ő is.
- Tudod nem kedvelhet mindenki, sőt, van olyan aki pont, hogy taszítónak tartja a nagyon sármos férfiakat. Hajlamosak a szív törésre. A nők pedig óvatosak, főleg ha a szívükről van szó.
- Miket meg nem tudok. Taníts még mester - mondta mire nevetni kezdtem - Tudod mikor láttalak utoljára így nevetni?
- Nem, mikor?
- Azon a kis jótékonysági bulin, több mint egy éve. Peterrel beszélgettél, mondott valamit te pedig hangosan kacagtál.
- Nos, mostanában nem volt sok okom a kacagásra. De hidd el, én örülök a legjobban, hogy újra képes vagyok rá.
- Már csak az kell hogy a szíved is kinyisd.
- Nem tudom arra képes leszek-e, vagy hogy mikor leszek képes - néztem szemébe. Egymással szemben állva farkas szemet nézve peregtek a másodpercek.- Te nagyon jó ember vagy Aaron, megérdemled, hogy boldog legyél.
- Valaki mással, igaz? Arról még csak szó sem lehet, hogy esetleg te lehetnél aki...
- Én...nem tudok neked semmit ígérni - vágtam szavába.
- Megértettem Nina - bólintott majd elém lépett és lehajolva hozzám adott egy puszit. Pár másodpercig ott tartotta ajkait én pedig szemem lehunyva vártam, hogy elhúzódjon. Ahogy ez megtörtént szemébe néztem majd gondoltam egyet és megöleltem. Aaron tényleg nagyszerű embernek tűnik és ha nem lenne Tom, azt hiszem boldogan mennék vele randizni. De nem tehetem, mert csak Tomot keresném benne és az nem lenne fair vele szemben. Ahogy szemébe néztem megmozdult a lift majd a kijelzőn megjelent a kettes szám és ahogy elindult egyre csak csökkent. Elléptem tőle és megigazítottam a hajam. A földszintre érve megállt a lift majd kinyílt az ajtó. Ott álltak vagy tízen, köztük Rose és Olivia is a nővérek közül, bizonyára ők vették észre hogy eltűntünk.
- Nina, jól vagy?- urott hozzám Rose.
- Igen, csak már kezdtem nagyon fázni - bólogattam.
- És ön igazgató úr.
- Szintúgy, köszönöm - lépett mellém Aaron. Én csak levettem a köpenyét és visszaadtam neki egy köszönöm kíséretében.
- Csinálok neked forró csokit, hipp hopp átmelegedsz - dörzsölgette karom Rose.
- Köszönjük Mike, pont jókor jött - mondtam a karbantartóra nézve aki csak mosolyogva bólintott egyet.
- Nos a lift használható emberek - mondta mire többen betömörültek a kis kabinba.
- Gyere Nina - nézett Rose.
- Inkább lépcsőzök, fent találkozunk - mondtam majd elindultam a lépcsőház felé. Alig jutottam egy lépcsőfordulót hirtelen beugrott elém Aaron.. Egy ideig csak nézett majd vett egy nagy levegőt.
- Oké, akkor vegyük úgy mintha a liftes beszélgetés megsem történt volna.
- Miért?
- Mert csak akkor nem veszítem el a barátságodat. Ha elfelejtjük. Ellenkező esetben te azon leszel, hogy egyre távolabb és távolabb kerülj tőlem, és ezt nem akarom.
- Jól van, el van felejtve.
- Haza vihetlek?- kérdezte mire rögtön nemet akartam mondani de felemelte mutató ujját.- Ne mondj nemet, kérlek, hagy vigyelek haza.
- Hatra legyél kész, a parkolóban találkozunk - mondtam majd faképnél hagytam.
- Ebben a pózban, ilyen hidegben? Képtelen lennék elaludni. Te aludtál?
- Nem tudom, inkább csak a szemem pihentettem. Nem kellett volna elfogadnom a köpenyedet, érzem, hogy fázol.
- Ugyan már Sabrina, így legalább neked jobb egy kicsivel - mondta ásítozva.
- Szerinted rájöttek már hogy itt ragadtunk?
- Nos biztos kerestek minket, de hogy mire gondolhattak mikor nem találtak minket…
- Én azt nem is akarom tudni.
- Miért?- húzódott el egy kicsit így felnéztem rá. Felültem és nyújtóztam egyet.
- Bizonyára tisztában vagy azzal, hogy az ápolónők körében igen népszerű vagy.
- Tényleg? Erről fogalmam sem volt eddig.
- Én már a falra mászok mikor őket hallgatom. dr. McAdams így, az igazgató úr úgy, jaj a mosolya, és az a kis fiús csintalan tekintete, láttátok milyen kedvesen bánt Sylviával, úgy lennék a helyében, szerintetek van köztük valami?- mondtam vékony hangon, affektálva a lányokat utánozva. Aaron csak nevetett egy nagyot . Én felálltam és kicsit megrázogattam a kezem és a lábam, hogy egy kis vért juttassak beléjük, a lábam már amúgy is elzsibbadt.
- Nekem fogalmam sem volt erről.
- Te vagy a kórház sármőre - néztem rá miközben a falnak támaszkodtam.
- Hát ezt jó tudni, bár van még pár kollegina aki úgymond ellenáll a sármomnak - állt fel ő is.
- Tudod nem kedvelhet mindenki, sőt, van olyan aki pont, hogy taszítónak tartja a nagyon sármos férfiakat. Hajlamosak a szív törésre. A nők pedig óvatosak, főleg ha a szívükről van szó.
- Miket meg nem tudok. Taníts még mester - mondta mire nevetni kezdtem - Tudod mikor láttalak utoljára így nevetni?
- Nem, mikor?
- Azon a kis jótékonysági bulin, több mint egy éve. Peterrel beszélgettél, mondott valamit te pedig hangosan kacagtál.
- Nos, mostanában nem volt sok okom a kacagásra. De hidd el, én örülök a legjobban, hogy újra képes vagyok rá.
- Már csak az kell hogy a szíved is kinyisd.
- Nem tudom arra képes leszek-e, vagy hogy mikor leszek képes - néztem szemébe. Egymással szemben állva farkas szemet nézve peregtek a másodpercek.- Te nagyon jó ember vagy Aaron, megérdemled, hogy boldog legyél.
- Valaki mással, igaz? Arról még csak szó sem lehet, hogy esetleg te lehetnél aki...
- Én...nem tudok neked semmit ígérni - vágtam szavába.
- Megértettem Nina - bólintott majd elém lépett és lehajolva hozzám adott egy puszit. Pár másodpercig ott tartotta ajkait én pedig szemem lehunyva vártam, hogy elhúzódjon. Ahogy ez megtörtént szemébe néztem majd gondoltam egyet és megöleltem. Aaron tényleg nagyszerű embernek tűnik és ha nem lenne Tom, azt hiszem boldogan mennék vele randizni. De nem tehetem, mert csak Tomot keresném benne és az nem lenne fair vele szemben. Ahogy szemébe néztem megmozdult a lift majd a kijelzőn megjelent a kettes szám és ahogy elindult egyre csak csökkent. Elléptem tőle és megigazítottam a hajam. A földszintre érve megállt a lift majd kinyílt az ajtó. Ott álltak vagy tízen, köztük Rose és Olivia is a nővérek közül, bizonyára ők vették észre hogy eltűntünk.
- Nina, jól vagy?- urott hozzám Rose.
- Igen, csak már kezdtem nagyon fázni - bólogattam.
- És ön igazgató úr.
- Szintúgy, köszönöm - lépett mellém Aaron. Én csak levettem a köpenyét és visszaadtam neki egy köszönöm kíséretében.
- Csinálok neked forró csokit, hipp hopp átmelegedsz - dörzsölgette karom Rose.
- Köszönjük Mike, pont jókor jött - mondtam a karbantartóra nézve aki csak mosolyogva bólintott egyet.
- Nos a lift használható emberek - mondta mire többen betömörültek a kis kabinba.
- Gyere Nina - nézett Rose.
- Inkább lépcsőzök, fent találkozunk - mondtam majd elindultam a lépcsőház felé. Alig jutottam egy lépcsőfordulót hirtelen beugrott elém Aaron.. Egy ideig csak nézett majd vett egy nagy levegőt.
- Oké, akkor vegyük úgy mintha a liftes beszélgetés megsem történt volna.
- Miért?
- Mert csak akkor nem veszítem el a barátságodat. Ha elfelejtjük. Ellenkező esetben te azon leszel, hogy egyre távolabb és távolabb kerülj tőlem, és ezt nem akarom.
- Jól van, el van felejtve.
- Haza vihetlek?- kérdezte mire rögtön nemet akartam mondani de felemelte mutató ujját.- Ne mondj nemet, kérlek, hagy vigyelek haza.
- Hatra legyél kész, a parkolóban találkozunk - mondtam majd faképnél hagytam.
Az osztályra felérve a nővérpulthoz libegtem. Rose már hozta is a gőzölgő forró csokit ami tudom hogy csak tej meg valami forró csoki por keveréke de nagyon jól esett. Leültünk a váró sarkában a kanapéra. Rose, én és Olivia.
- És megijedtél?- tette fel Liv már a sokadik kérdést.
- Hát kicsit betojtam.
- És az igazgató?
- Mi van vele? Félt-e ? Nem tudom.
- Nem te buta, mondott valamit?
- Elég sok mindent, jobb híjján csak beszélgetni tudtunk.
- És miket mondott?- kacsintott Liv rám.
- Semmi olyat, jézusom, Olivia, mikre nem gondolsz? Hogy jut eszedbe?
- Hogy is? Ja igen, úgy hogy ez a doki többet foglalkozik itt veled mint bárki mással a kórházban. Csomószor susmorogtok, és nevetgéltek együtt, láttunk ám tegnap délután... Azonkívűl azt is látjuk hogy néz rád.
- Mégis hogyan néz rám?
- Úgy ahogy Andie szeretné, hogy rá nézzen. Nina, te tetszel az igazgatónak.
- Ez butaság.
- Miért lenne, most nem azért de szépek lennétek együtt.
- Én Tomot szeretem - hajtottam le a fejem.
- Nina - fogta meg a kezem Rose - Igaza van abban Oliviának, hogy az igazgató úr talán többet érezhet irántad. Neked is abban, hogy te Tomot szereted, de lassan ideje abba hagyni a kesergést és boldognak lenni. Nem adhatod fel az álmaidat a családról azért mert Tom meghalt. Te még élsz, te is tudod, hogy nem élhetsz remeteként.
- Muszáj most azzal foglalkoznom, hogy kihez megyek feleségül és kihez nem? Csak haza akarok menni, leakarok fürödni, és aludni akarok.
- Igazad van, hülye időpont egy beszélgetéshez, na meg amúgy sincs közünk hozzá...
- Jajj Rose, tudod hogy fontosak vagytok nekem, és szívesen meghallgatom a véleményeteket. Csupán csak úgy érzem erre a beszélgetésre nem ez az ideális időpont.
- Igen, igaz, Akkor menj csak, öltözz át és menj haza, Jeremy megjött már.
- Remek, köszönöm - mondtam halkan majd a bögrével elindultam az ügyeletes szobába. Gyorsan átöltöztem és feltűztem a hajam. A pulóvert csak úgy a melltartómra kaptam, hogy otthon gyorsan lekaphassan majd és beugorhassak a zuhany alá. A dzsekimet felvéve magamhoz kaptam táskámat is és már indultam is. Lefelé ismét a lépcsőt használtam és a parkolóba érve megpillantottam Aaront aki a kocsijának támaszkodva várt engem. Mikor meglátott elmosolyodott. Elindultam felé és bár az eszem azt mondta maradjak távol tőle, hogy tartsam a távolságot, a szívem mégis azt súgta jót tesz nekem a közelsége így nem hallgattam az eszemre.
- Szia.
- Szia, indulhatunk - mondtam miközben körbepillantottam, márcsak az hiányzik, hogy valaki meglássa hogy együtt megyünk el.
- És megijedtél?- tette fel Liv már a sokadik kérdést.
- Hát kicsit betojtam.
- És az igazgató?
- Mi van vele? Félt-e ? Nem tudom.
- Nem te buta, mondott valamit?
- Elég sok mindent, jobb híjján csak beszélgetni tudtunk.
- És miket mondott?- kacsintott Liv rám.
- Semmi olyat, jézusom, Olivia, mikre nem gondolsz? Hogy jut eszedbe?
- Hogy is? Ja igen, úgy hogy ez a doki többet foglalkozik itt veled mint bárki mással a kórházban. Csomószor susmorogtok, és nevetgéltek együtt, láttunk ám tegnap délután... Azonkívűl azt is látjuk hogy néz rád.
- Mégis hogyan néz rám?
- Úgy ahogy Andie szeretné, hogy rá nézzen. Nina, te tetszel az igazgatónak.
- Ez butaság.
- Miért lenne, most nem azért de szépek lennétek együtt.
- Én Tomot szeretem - hajtottam le a fejem.
- Nina - fogta meg a kezem Rose - Igaza van abban Oliviának, hogy az igazgató úr talán többet érezhet irántad. Neked is abban, hogy te Tomot szereted, de lassan ideje abba hagyni a kesergést és boldognak lenni. Nem adhatod fel az álmaidat a családról azért mert Tom meghalt. Te még élsz, te is tudod, hogy nem élhetsz remeteként.
- Muszáj most azzal foglalkoznom, hogy kihez megyek feleségül és kihez nem? Csak haza akarok menni, leakarok fürödni, és aludni akarok.
- Igazad van, hülye időpont egy beszélgetéshez, na meg amúgy sincs közünk hozzá...
- Jajj Rose, tudod hogy fontosak vagytok nekem, és szívesen meghallgatom a véleményeteket. Csupán csak úgy érzem erre a beszélgetésre nem ez az ideális időpont.
- Igen, igaz, Akkor menj csak, öltözz át és menj haza, Jeremy megjött már.
- Remek, köszönöm - mondtam halkan majd a bögrével elindultam az ügyeletes szobába. Gyorsan átöltöztem és feltűztem a hajam. A pulóvert csak úgy a melltartómra kaptam, hogy otthon gyorsan lekaphassan majd és beugorhassak a zuhany alá. A dzsekimet felvéve magamhoz kaptam táskámat is és már indultam is. Lefelé ismét a lépcsőt használtam és a parkolóba érve megpillantottam Aaront aki a kocsijának támaszkodva várt engem. Mikor meglátott elmosolyodott. Elindultam felé és bár az eszem azt mondta maradjak távol tőle, hogy tartsam a távolságot, a szívem mégis azt súgta jót tesz nekem a közelsége így nem hallgattam az eszemre.
- Szia.
- Szia, indulhatunk - mondtam miközben körbepillantottam, márcsak az hiányzik, hogy valaki meglássa hogy együtt megyünk el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése